Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 16. Szentendre, 1985)

Korkes Zsuzsanna: Népi gyógyítás a Tápió mentén

kenegették, masszírozták, még helyre nem ment. Több községben pedig méréssel gyógyítottak. Addig csinálták ezt, még a térd és a könyök össze nem ért, mert mint mondták, „rendes körülmények között a kettőnek össze kell érnie". A nagyon sovány, hitvány gyereket „megfőzték". Egy nagy lakodalmas cserépfazekat feltettek a katlanra, abba beleállították a gyereket. A fazekat szalmacsomóval körültekerték és meggyújtották. „Közben ilyesmit mondtak rá: csontra húst, csontba velőt." Ha nehezen tanult meg beszélni a gyerek, akkor Ságon azt mondták, hogy enni kell hagyni a cigányasszony kosarából. Szintén sági asszony mesélte, hogy „énnekem mikor kicsik voltak a gyerekeim, fél évesek emútak, ha én ementem a templomba, gyóntam, áldoztam, nem szóltam senkihöz se, oszt akkor beleleheltem a szájába azt a leheletet, amibe az Űr teste nálam volt. Akkor könnyebben tanul beszélni a gyerek." Amelyik gyerek nehezen tanult meg járni, annak Ságon megveregették egy kicsit a talpát, Pándon pedig harangszókor főzőkanalat fogattak vele és megjáratták. Igen félelmetes gyermekbetegségnek számított a fogfrász, a szamárköhögés és a kelevény. A betegségek valódi okát nem ismerték és így nem is tudtak vele mit kezdeni. A legtöbb faluban nem volt orvos, akihez idejében el tudták volna vinni a gyereket. Sok esetben a tudatlanság is szerepet játszott a nagy gyermekhalandóságban. Igen találóan mondott bírálatot egy sápi asszony saját elmaradottságukról; „Régen csak a kapa meg a kasza volt." A kelevényt kétféle értelemben használták a falusiak. Ritkábban kelést értettek rajta, de általánosan olyan gyermekbetegséget neveztek kelevénynek, amely leggyakrabban halállal végződött. Már egy 1782-ben megjelent orvoslókönyv is említi ezt a betegséget. Külsőleg és belsőleg használható szereket ajánl. A külsőleg alkalmazhatók egyértelműen a kelések kifakasztására alkalmasak, belsőleg pedig — bár a betegség tüneteit nem nevezte meg — „A pápa füvet (Carduns Benedictus) borban megfőzvén és lenmag olajat közibe töltvén melegen azt igyad."

12 A kelevényt pár hónapos korukig kapták meg a gyerekek. Az elbeszélések szerint, a halál beállta előtt testük megkékült, leginkább azonban a hasuk és a székletük. Farmosi és sülyi adatok szerint már úgy született, hogy mindene kék volt. Egy sápi asszony a következőket mesélte: „a gyerek mikor megszületik, olyan fekete széklet gyün, mint a korom. És mikor nem bírták azt a fekete székletet kiszékelni, akkor bizony olyan keresztet hántak a hasukra. Akinél a bélműködést nem bírták megindítani, az bizony belehalt."

13 Máshol viszont azt tartották, hogy ha az újszülött csecsemőben magzatvíz maradt és nem bírták belőle kitisztítani, akkor lett kelevényes. Ilyenkor kamillával itatták, vagy beöntést adtak neki. A tünetek leírásából nyilvánvalóan kiderül, hogy többféle betegséget neveztek kelevénynek. Többek között az úgynevezett kékkórt, ami a szív fejlődési rendellenességének következménye volt, másrészt kelevénynek mondhatták a bélhurutot is. Ugyancsak sok kisgyerek halt rneg fogfrászban. Ilyenkor nagyon nehezen bújt ki a foguk, az ínyük megdagadt, „megveresedett, nem tudott magáról, mintha meg akart volna halni (Farmos). Mindene rázkódott, hányt olyat, mint a borsöprű (Süly). Volt akin úgy segítettek, hogy az ínyét pálinkával, rézelejével, vagy sósborszesszel dörgölték (Sáp), vagy a patikából hoztak violagyökeret és azt rágatták a gyerekkel (Ság). Volt akiről a ruhát szaggatták le és 864