Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)
Kocsis Gyula: A Tápió-vidék településtörténete a XII. századtól
ez még a földesúr termelőeszközeivel dolgozó rabszolga—szolgákkal termelő „prédium". 24 A Sápi család birtokairól a későbbiekben nem rendelkezünk a továbbfejlődés elemzésére alkalmas adatokkal. A tápióbicskei nemesek viszont a későbbi századokban is jobbágyaik szomszédságában laktak. Nemesek kúriáit említik Zaheyus határában 1344-ben. Ennek a kúriának a nyomai a XVII. században is megvoltak. 25 Tápiószecsőn Pomázi Chyko János kúriáját 1419-ben, Sőregi Tamás kúriáját Sőregen 1513-ban említik. Farmoson több kúria is volt. Az egyiket 1487ben 24 aranyforinton adták el a farmosi nemesek. Farmos nagyobbrészt nemesek lakta község volt a XV. század végén. A XVI. század elején a farmosi nemesek bíróját említik a források. A másik farmosi kúriához csak annak fundusa tartozott, a község határában más tartozéka nem volt. Ezen a vidéken különleges eset volt Pánd, amelynek egy részén kizárólag a helyi nemesek kúriái állattok. Erre a településbeli megosztottságra még a XVII. századi tanúvallomásokban is emlékeztek, habár ekkor már a korábbi birtokosok hódoltságon kívül élő leszármazottai jobbágyokat ültettek az üres kúriális fundusokra. 26 A települések kialakításában, rögzítésében, fejlődésében a templomokhoz és nemesi kúriákhoz hasonlóan fontos szerepe volt az utaknak. A Tápió vidékén a vizsgált korszakban feltehetőleg két országos jelentőségű útvonal haladt Pest, illetve Buda irányába. Az egyik — kisebb eltérésekkel a vonalvezetésben — ma is országos főút, ez a Budapest—Jászberény közötti út. Enniek az útnak egyes szakaszait különböző időpontokban ismerjük meg. 1283-ban Tápiósáp határában levő szakaszát említik, 1463-ban pedig Egreskáta határában a Budai nagy utat. Ez az út érintette Szenttamáskátát, Tápiószecsőt, Sülyt, Sápot, Oszlárt és Mendét, azonban úgy tűnik, Süly kivételével, amelynek gótikus temploma ma is országút mellett látható, a többi község nem közvetlenül az út mellett volt. A másik jelentős Árpád-kori főútvonalát még napjainkban is „Sós útnak" ismerik. Egyes szakaszai földútként ma is járhatók. Ezt az utat a tápióbicskei határjárásokon 1281-ben, 1390-ben, 1462-ben említik, Üri határában pedig 1344-ben és 1436-ban. További nyomvonalát nem tudjuk. Tápióbicske esetében is megfigyelhető, hogy a falu az úttól kissé távolabb a Fiúszegfolyó másik partján terült el. 27 A település fejlődéséről kissé részletesebb képet egyedül Tápióbicskén adnak a források. De itt is sok nehézséget jelent, hogy a mintegy 180 év leforgása alatt 5 alkalommal végrehajtott osztások során, sohasem járták körbe a falu határait, hanem ezen belül az egyes részbirtokok határvonalát jegyezték fel. Ezért egyelőre nem tudjuk pontosan lokalizálni a középkori falu helyét. Feltehetőleg a mai település helyén állhatott a középkori falu, de az oklevelek leírásai alapján azt sem lehet kizárni, hogy a Dinnyés István által 1977ben a mai belterülettől kb. 1,5 km-re keletre a Géza major területén feltárt templom- és temetőrészlet jelzi a XIII— XVI. századi falu helyét. A lokalizálást az is nehezíti, hogy a XIV— XV. században egyszer-egyszer említenek egy Szent Vid nevű falut, amely Bicskétől K-re volt, esetleg ez is lehet a Géza major területén feltárt templom, viszont a mai Tápióbicske belterületéről egy azonosíthatatlan lelőhelyű leleten kívül (egy ereklyetartós kereszt) nem került elő középkori anyag. 1275-ben még csak а К—Ny irányban fekvő templomot és ettől keletre Márton kúriáját említik, nyugati irányban pedig Miklós földjét és egy gyümölcsöskertet. 1281-ben ugyanezt a templomot, mellette pedig egy (feltehetőleg К—Ny irányban húzódó) utat, amelyen két 85
