Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)
U. Kerékgyártó Adrien: Népviseleti emlékek a Tápió mentéről
szolgáljon mentségemre, hogy a női fej viselet megjelenési formáinak a nép életében hagyományosan kialakult jelentéstartalmuk volt, hozzájuk kapcsolódó beidegződött szokásokkal s ezeket a nép tudatosan, majd tudat alatt jóval tovább őrizte meg, mint öltözködésének bármely más részletét. Áttérve a század eleji női felsőruha-viselet áttekintésére — az idős adatközlők emlékezete szerint — általános volt vidékükön nyáron az ingvállas, pruszlikos, vállkendős, bőszoknyás, kötényes viselet. Erre még több községben is emlékeznek, így Pándon, Tápiósülyben is, de hitelesítő fényképfelvétel eddig csak Tápiószecsőről és Mendéből került elő. Az ingek ismertetése során írtunk a szecsői egybeujjas-ingről, erre vették rá a házi vászonnal bélelt, fekete atlasz, apró virágos selyemből szabott pruszlikot. Ennek nyaka és karöltője erősen kivágott; hátrésze ívelt szabással testhez simult; nem ért egészen derékig. Karöltője köré apróra rakott piros — kb. 3—4 cm széles — selyem szalagdísz került, amit a hát felőli oldalon még arany, vagy ezüst keskeny csipke is kísért. Ha a pruszlikot lila selyem alapon csokorrózsás — csicsás — atlaszból készítették, akkor a karöltő köré zöld szalagot varrtak. (Az 1953-ban Gönyeytől leírt régi szecsői pruszlik szabása, díszítése teljesen megegyezik az 1930-as években Boldogon látottal.) 51 A pruszlik elejét sokszor egyszerűbb anyagból szabták, mert azt teljesen fedte a ráborított sötét alapon rózsadíszes selem vállkendő, amit a mellen keresztezve hátrakötöttek (6. kép). A szecsőiek ehhez a pruszlikos felsőhöz igen bő, bokáig érő szoknyát viseltek, ami alá három pendőtakarót is felvettek. Ezek jól széttartották a 10—12 szélből varrt, deréknál tőreszedett, lejjebb ráncokba rakott felsőszoknyát. Legalulra az apró ráncba szedett 5 szeles fehér vászon bőpendöl került. Az elmaradhatatlan kötény elütő színű, egy szél anyagból készült. A mendeiek — a század elején — az ejtett vállú — opleckonak nevezett — ingre vették fel a pruszlikot, amire általában sötét alapon rózsás szélű selyemkendőt kötöttek, de búcsúra fehér alapon rózsás kasmírkendő került a vállukra. A bő — korábban ráncolt, majd rakott, bokáig érő — szoknyájuk elé igen széles, fényezett festő, klott- vagy selyemkötényt kötöttek (43. kép). A fent vázolt viselettípussal párhuzamosan, majd teljesen helyére lépve, megjelent — az egész ország területét érintő, polgári viseletre visszavezethető, az ingféléket végérvényesen alsóruhadarabbá degradáló — divathullám: a blúzfélék sorozata. Ez kisebb-nagyobb időeltolódással terjedt el a községekben mégpedig aszerint, hogy mikor került a községbe egy városon tanult varrónő, aki a blúzok szabását, díszítését saját és a község asszonyainak ízlése szerint — községenkénti divatformát kialakítva — variálta. Ezeket a blúzféléket igen változatos nevekkel illették, hol szabásukat, hol viselés- vagy díszítésmódjukat karakterizálva. A tápiósülyi viseletről sikerült — az öreg Dobos Jánosné segítségével — a legrészletesebb ruhaváltozatokat lejegyeznem, ehhez fogom hasonlítani a többi községből szerzett adatokat. A sülyieknél a legrégibb köznapi viselet — úgy a századforduló idején — a sima, egyenes hátú, rövid derekú, legfeljebb az elején mizlis tüledálló volt. Kékfestőből, vagy piros kartonból varrták. Az ujja hosszú és sima volt (a). Ezt váltotta náluk — ünnepre és hétköznapra is — a ráncoska (b), aminek bő alját nem kötötték be sem a szoknya к orcába, sem nem fogták le a kötény mad^ r m
