Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

U. Kerékgyártó Adrien: Népviseleti emlékek a Tápió mentéről

21. kép. Kislegények posztóöltözetben. Tápióság (Felv. kb. 1914, repr.) az első világháborúig. Még arra is emlékeztek, hogy utolsónak Kanyó Béres János vetette le. A gatya felsőruhakénti viselése e század elején még minden Felső-Tápió menti községben szokásban volt. Hol a rojtos, szűkebb változata, hol a valamivel bővebb: pl. Tápiósülyön és Só,gon, kendervászonból vagy gyári vászonból varrták, mindig azonos szabással. A nadrágviselet elterjedésével mind erősebben szűkítették a szárát és lassan teljesen alsóruhává vált. A katonáskodás során más szabású alsónadrágot kaptak a legények s annak szabása terjedt el idővel a legtöbb faluban. A kendervászon gatyát a Tápió mentén főként a pásztorfélék (csősz; 17. kép) hordták tovább, de nagy mezei munkára (aratás, gépelés) a falusi férfinép még az 1930-as években is elővette, tehát jóval azután, hogy az a mindennapi viseletükből kiszorult. Kötényt a férfiak egyik községben sem kötöttek maguk elé. Férjhezmenetelkor a leány testi fehérneműt, vászonneműt és vetett ágyat kapott. Nagykátán móringnak, Kókán staférungnak, Pándon kelengyének nevezték. Az ehhez való vásznat, ha ügyes, dolgos volt a leány, maga szőtte és fehérítette, de sokszor az édesanya a megkímélt sajátjából még ki is egészítette. (Ma már erre a lányok nem tartanak igényt, el sem fogadják, mert a régi vászonanyagok helyett inkább a frottír holmit kedvelik.) E század legelején is még úgy volt szokásban, mint jóval előtte, hogy ahány félinget, annyi pendelyt kapott a leány, hozzá törülközőt, lepedőt, derekaljat, két dunnát és 7 db vánkust, ezekre 565