Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

I. Sándor Ildikó: A lakóház tüzelőberendezéseinek változása száz év alatt a Tápió vidékén

Összegyűjtötték az év közben letisztított fák gallyait is. Ahol bőviben voltak az erdőnek (Pánd, Mende, Üri, Tápióbicske), onnan hoztak rőzsét (szlovákul: pirtli vagy pirtle), a hátukra kötözött hamvasban (Mende, Űri). Otthon összerakták szépen formásán, olyan helyre, hogy ne ázzon (Pánd). Ahol sok fa volt, mint Sőregen, az uradalomban, ott azt használták kemencefűtéshez (Tápiószentmárton). Szárízikből, venyigéből, rozséból 3—4 kéve kellett egy fűtéshez. Mikor leégett, szétpiszkálták a parazsat, feltették a kemence szájára a tévőt. Kis idő múlva, mikor már jól lement a heve, föltolják a parazsat a szemvonóvál. Hamarosan alul-felül egyforma piros a kemence. Ekkor véglegesen odateszik a tévőt. Nem kell tovább őrizni a tüzet (Farmos). A lapos, vizenyős helyekről, ahol a nád megtermett, télen, mikor befagyott a víz (már nádvágás után), összeszedték a kutút. A nád aj ját, a nád tövének törmelékét nevezték így. A jégen lapáttal tologatták össze kupacokba. Hazahordták, s otthon egész kazlat raktak belőle. Fébehordó kosárral vitték be a házba. Nagyon szerettek kutúval fűteni, mert erős tüze volt, nagyon jól hevítette a kemencét. Szépen sütötte a knyeret is (Felsőegreskáta). „De hát vót ott ojan meleg, mint a pokóba" (Farmos). Általános szokás volt a Tápió mentén is — mint az Alföld egész területén

58 —, különösen a fában szegényebb községekben a ganéval, tőzeggel való tüzelés. A 60—70 éves adatközlők gyermekkorukban még látták, vagy hallottak róla, de saját maguk már nem használták. A tőzeg összegyűjtésének két formája ismeretes. A természetes tehéntrágyát nyáron gyűjtötték. Főleg a szegényebbek, vagy 67. kép. Kemence faragott deszkapadkával, teakályhával. Űri. (F.: Ráduly E., CF 19 752) 497