Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Halász Péter: A Tápió menti falvak telekhasználata és építkezésének változásai

még háta. A jászol alját és az oldalát évenként tapasztották. A süvegfában lyukak voltak, ide kötötték az állatokat. A jászol alja az 1870-es években kezdett elválni a földtől, addig csak olyan magas volt a karó, hogy az oldalsövényt hozzáerősíthették. Ahol az állatok nem fértek el a végjászolhoz, ott kerekjászlat is alkalmaztak. Neve onnan származik, hogy az istálló közepére tették, s „kereken" körbe lehetett járni, vagy pedig a közepéből vágtak ki egy darabot, s ott közlekedtek, amint azt a 61. képen láthatjuk.

75 Az ajtóval szemben, a hátsó falnál volt a fiatal gazda vagy a béres fekvőhelye, a vacok, Úriban a kiságy. Az hált rajta, akinek az istállóban a legnagyobb rangja volt. A többiek pedig a kerek jászolban húzták meg magukat, s volt, aki az istálló előtti ketrecben talált magának alvóhelyet. A vacok fölött vagy mellette volt a vakablak a lóvakaró és a pislogó (zsírosmécses) számára. A vakablak mellett falba vert faszegen — kézügyben — lógott a borjúkantár, a kötőfék, a lószerszám. Alatta a falhoz támasztva a ganéjhordó favilla. Űriban és helyenként Sülyben a vakablakot 5—6 lécből álló rács helyettesítette, amelyek a kiságy és az ajtó között a körösztgerenda aljára szögezve. A tüzelős istállóban mindig akadt néhány zsombékszék, ülőalkalmatosságnak. Hidlást kevés helyen csináltak az állatok számára, mert szalma volt bőven. Még leginkább a lovak alá készítettek, s az első hidlásoknak a fal alatt nem volt levezető csatornájuk, egyszerű, vastag tölgyfa deszkával befedett gödrök voltak, amikből vödörrel meregették ki a trágyalevet. Az istállóban gyújtott tűz helye az egész Tápió mentén az ajtó és a vacok közti részen volt. Egy kicsit kimélyítették a földet és amikor a tűz egy kicsit éhervatt, sározott szalmából készített tetővel fedték le, hogy a parazsat megőrizzék. Ez a tűz azonban elsősorban nem melegítésre szolgált, hiszen az állatok befűtötték az istállót, hanem — különösen télen — az istálló hajnali világítására. Mint már említettük a tüzelős istálló a férfi nép „lakása" is volt. A fiúgyermeknek már 12 éves korától az istálló lett a szállása, és nem is került viszsza huzamosabban a házba még vénségére sem. Reggel az öreggazda költötte a vackon alvó fiatal gazdát, s a kerekjászolban alvó suttyókat, majd nekilátott, hogy az istálló közepén levő mélyedésben szalmával tüzeljen. „Egy hoszszú piszkavassal az öregember szinte szálanként piszkálta rá a tűzre a szalmát, csak annyit égett, mint egy mécses."

76 Más helyen valóságos kanócot sodortak a szalmából, s azt égették. Később „bejött" a zsírosmécses, a pislogó, de emellett még sokáig megmaradt a tüzelés, a mécsest inkább csak éjjel gyújtották meg, ha valami baj-volt a jószág körül.

77 A végjászlas istállóban az egyik oldalon volt az ökör, a másikon a ló. A fejőstehén rendszerint a lovak oldalán kapott helyet, mellette csináltak egy kis rekesztéket a szopósborjú részére. A nagyobb, kerekjászlas istállóban a lovak mindig az ajtó melletti végjászolhoz kerültek, mivel rendszerint itt égett a tűz. A kerek jászol mellett az ökör, a másik végjászolnál a növendékmarha állott. Nyáron azonban csak a fejőstehenek voltak az istállóban, azok is csak éjszaka, mert nappal a legelőre jártak; „Az 1880-as évek végén a tűz végleg kialudt az istállókban" — írja Borzsák Endre. Ahogy az állatokat egyre inkább termesztett takarmányra fogták, mind több istállóban készítettek takarmányos kötröcöt, leginkább a vacok mellett, de sokszor az épületen kívül. Sok helyen lepadlásolták az istállót, illetve a gerendákat megrakták szárizíkkel. Mivel így kevesebb lett a levegő, többnyire ajtót vágtak a homlokzati falra is. A századfordulót követően aztán egymás 411