Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Dinnyés István: A táj- és a természet hasznosítása a régészeti leletek alapján

3. A FÖLDMÜVELÉS ÉS ESZKÖZEI A neolitikus forradalom legfontosabb vívmánya kétségtelenül a földművelés, az egyszerű búza- és árpafajták, Iköles, a len, később a kender termesztése. Ez a folyamat i. e. 4500 táján érhette el a Tápió mentét, a dunántúli és az alföldi vonaldíszes kerámia kultúrái népcsoportjainak megtelepedésével. A művelés alá vett földet; kőből csiszolt, trapéz, háromszög és hosszúkás alakú, lapos baltákkal (helyesebben kapákkal, 13. tábla 2., 4., 6—8.), vagy szarvasagancsból faragott, nyéllyukas kapákkal (16. tábla 5.) lazították fel. Biztosan alkalmaztak kihegyezett faágakat (ásóbot) is. A lapos baltákat — hasonlóan a közelmúlt kapás földművelőihez — elágazó faágból készített nyélhez erősítették, a kisméretű kőbaltákat pedig nyéllyükas, szarvasagancs-foglalatba (16. tábla 4.) illesztették. Nem a föld munkálásában, inkább a terület előkészítésében (irtás, gyökértelenítés) kaphattak szerepet a késő neolitikumtól kezdve általánosan használt, nyéllyukas kő- (14. tábla 1—2.) és agancsbalták (16. tábla 1.). A gabonát kő élű sarlóval (görbe faágba, ritkábban agancsba mélyedést vágtak, ebbe pattintott, kovapengéket illesztettek) aratták le, égetett agyagedényékben (hombárok, amfora alakú, nagy edények) vagy vermekben tárolták. A magvakat lapos őrlőiköveken (23. tábla 1.; 24. tábla), kerek dörzsölőkövekkel (23. tábla 2—3.) zúzták széjjel. Ez az eszközegyüttes a középső bronzkor végéig alig változott. A termesztett növények sora a bronzkor kezdetén a kölessel, rozzsal, többféle borsóval, lencsével és babbal gazdagodott.

155 I. e. XIV. században, a bronzöntés kiteljesedésének kezdetén a bronzeszközök (ún. peremes balták, gombos végű sarlók korai formái) kezdték felváltani a kő- és agancsszerszámokat. Az igazi váltás azonban a késő bronzkorban (i. e. XIII—

IX. század) zajlott le, amikor a különböző alakú; köpűs és szárnyas balták és a szintén változatos kialakítású bronzsarlók (20. tábla 1—3., 26. tábla 1.) végérvényesen átvették a kő- és agancsszerszámok feladatait.

156 Az őskori földművelés kapcsán nem kerülhetjük meg az ekés művelés Kárpát-medencei kezdetének kérdését. Balassa Iván a kérdés beható vizsgálata után jutott arra a megállapításra, hogy az i. e. III. évezred végére, a badeni kultúra időszakában már minden feltétel (gabonaneműek termesztése; vontatásra alkalmas háziállat, a szarvasmarha igázása; kocsi, mint szállítóeszköz) kialakult az eke használatához. Ettől az időszaktól kezdődően (a bronzkorban méginkább) számolnunk kell tehát alkalmazásával. Hasonlóan a közép- és észak-európai ekékhez, ezek is tisztán fából készülhettek.

157 Ehhez annyit tehetünk hozzá, hogy Kelet-Magyarország korai és középső bronzkori műveltségeinél általános telltelepülési forma, e műveltségeket az égei-anatóliai városi civilizációkhoz, a fejlettebb balkáni parasztkultúrákhoz fűző, szoros kulturális, részben etnikai kapcsolatok több mint valószínűvé teszik Balassa Iván feltételezését. Az ugyanis nehezen képzelhető el, hogy az ókori Kelet civilizációs vívmányait Közép- és Észak-Európa népei felé közvetítő, Kárpát-medencei népek közül épp azok ne ismerték volna az ekét, akik a legszorosabb kapcsolatban álltak e vívmányok forrásával. Az ekés művelés, a szántás elterjedése a gabonaneműek termesztésében más területre szorította a hagyományos eszközöket. A bronzkorban hirtelen megszaporodott, hüvelyes növények bizonyára ezt az új feladatkört jelzik. A késő bronzkor után, mintegy kétezer éven át csak közvetett adataink vannak a Tápió mentén folyt földművelésre. A Tápiószele—szumráki szkíta kori temető nagy kiterjedése

158 (a feltárt 40