Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Halász Péter: A Tápió menti falvak telekhasználata és építkezésének változásai

A nyári konyha különben főként ott tesz igen jó szolgálatot, ahol számottevő ház körüli gazdálkodás folyik. Befőzés, disznóölés, takarmány-előkészítés nehezen volna megoldható az újabb falusi lakóházak legtöbbször városiasán szűkre méretezett „tiszta" konyhájában. A PINCE A Tápió mente falvaiban általában a lakóház, pontosabban a kamra, ritkábban a konyha alatt voltak — és vannak — a pincék. A lejárás mindenesetre a kamrából történt. Odalenn tartották homokban a répát és a gyökeret, továbbá a burgonyát. És itt volt a helyük természetesen a hordóknak is. A ház alatti pincék szellőzőkürtője a kamra hátulsó falában helyezkedett el. A módosabb gazdáknak külön bejáratú, a háztól távolabb épült pincéjük volt a telken. Néhány Tápió menti településen (Tápióbicske, Tápiószentmárton) igen szép, oszlopos homlokú pmcec/ádorokat építettek a múlt század második felében.

67 AZ ISTÁLLÓ Amint már a településsel foglalkozó fejezetben szó volt róla, a Tápió menti falvak kétbeltelkes települések voltak, ahol a XIX. század végéig a nagyjószágot a lakóháztól távol eső kertekben levő tüzelős istállókban tartották. Nyáron természetesen csak az igás és a fejős állatok tartózkodtak itt, a többi a legelőn volt, de télen itt voltak a lovak, az ökrök, a fejőstehenek és a növendékmarhák egyaránt. Ez a települési rend és állattartási forma sajátos életmódot hozott létre: a férfiak idejük, sőt életük tekintélyes résezét itt töltötték az állatok között. A hosszú téli délutánokon itt tanyázó, beszélgető férfiak körében gazdagon virágzott a szóbeli hagyomány. Egy-egy ilyen tüzelős istállóban rendszerint a szűkebb vagy tágabb család emberei, állatai tartózkodtak, de Szentmártonkátáról ismerünk olyan eseteket is, amikor néhány szegényebb gazda úgy helyezte el egyetlen jószágát, hogy megegyeztek egy módosabb gazdával és a teheneiket az б istállójában tartották. Itt tehát az istálló használata nemcsak vérségi alapon történt, de nem is kommenciós tehéntartásról volt szó.

68 A kertbéli istállózás szokásával az 1880-as években kezdtek felhagyni. A legelők feltörése után egyre kevesebb lehetőség volt a legeltetésre, s fokozatosan áttértek a termesztett takarmánnyal való jószágtartásra s a „kezes" jószágot már inkább a háznál tartották. A szérűs- (vagy szürűs-) kertekben álló istáZZókat a rakományok (szénáskazlak) mellett építették. „A legrégibb istállófal — írja Borzsák Endre

69 — a két oldalról tapasztott sövény volt. Valamikor nagyon kedvelték, mert ha a nedvesség miatt a sár lemálott róla, könnyen újratapaszthatták. Meleget azonban nem sokat tartott." A múlt század ötvenes éveiben a sövényfal helyét véglegesen a sárfal foglalta el. Az istállófalnak nem volt alapja, mindössze egy lábnyira (két ásónyom) ásták ki a földet a fal helyén, s aztán falrakás előtt jól ledöngölték. Ez tartósabb volt, a meleget is jobban őrizte mint a sövényfal, de a patkány is könnyen belefészkelte magát. Az istállófal alacsony volt, alig haladta meg a métert. A régebbi épületeken néha ajtó sem volt, csak a XIX. század közepe után készítettek rá ajtót, 408