Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Halász Péter: A Tápió menti falvak telekhasználata és építkezésének változásai

пак és a szelemennek való fát Szolnokról szerezték be, mert Máramarosból a Tiszán ide úsztatták le a 15—20 méter hosszú gerendákat. Ezeket szétszedett és a kívánt hosszúságra széthúzott parasztszekér alsó vázán hozták el. Az ágasfákat és a szarufákat helyben termelték ki. Az ágasfa többnyire tölgyfából, a mester- és a szelemengerenda rendszerint fenyőből készült. A deszkaanyagot a Pest környéki fűrésztelepekről hozták. Amikor a fal megszáradt, a ház két végén felállították az ágasfákat és beléjük helyezték a gerincszelement. Ezután a mestergerendát húzatták fel, mégpedig a szelemengerendán átvetett kötél segítségével. A gerendák és a mennyezet padlódeszkáinak elhelyezése után fogtak hozzá a kürtő elkészítéséhez. Amikor már készen volt a kémény, akkor hozzáfogtak a tetőszerkezet összeállításához. Ezt teljesen az ágasfa tartotta a ráhelyezett gerincszelemen gerendával. A szarufákat nem vésték bele a födémgerendákba és a gerincnél nem egymással szemben, hanem egymás mellé kerültek ezek a gerendák. A falon vízcsendesítő fa kapcsolódik a szarufákhoz. Vasszöget akkoriban egyáltalán nem használtak, hanem lyukat fúrtak a fába és faszeggel erősítették össze a gerendákat. 379 29. kép: Szarufát tartó alkalmi ágas, Tápióság (Kocsis Gyula felvétele)