Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Halász Péter: A Tápió menti falvak telekhasználata és építkezésének változásai

A FAL A XIX. század hetvenes éveiből tudósító Galgóczy Károly valamennyi Tápió menti faluról azt írja, hogy a házak fala „egyszerű vertfal", ritkábban „sárfal".

18 Néhány helyen ez utóbbit a „rakott" vagy „fecskerakásos" falnak nevezték (Pánd, Tápióbicske, Tápiószecső, Tápiószele). Különösen a homlokzati részeken (vértelek) gyakran alkalmazták a sárral tapasztott sövényfonást, vagyis a paticsfalat (16. kép). Sajnos az akkori statisztikai felmérés nem tesz különbséget a vertfal, a sárfal és a vályogfal között. Külön tartja ugyan nyilván a kőből és a téglából épült, valamint a kő vagy tégla alapon vályog, vagy sárfalú házakat, de ebből csak azt tudjuk meg, hogy a kő- és téglafalú házak a Tápió mentén a századfordulón elenyésző arányban fordultak elő. Csupán Menden, Tápiósápon és Tápiószecsőn épült ilyen fallal a házaknak 5%-nál nagyobb hányada, talán a mendei téglagyár hatására. Nem volt sokkal nagyobb a tégla- vagy kőalapra épített vályog- és sárfalú házak aránya sem, fából készült ház pedig csak elenyésző számban (0,1%) volt ezen a vidéken. A Tápió mente falvaiban található házak kilenctizede azonban szilárd alap nélkül készült sár- és vályogfalú épület volt a század legelején (1. táblázat). Figyelemre méltó, hogy a XX. század első három évtizedében gyakorlatilag semmit sem változott a kőből és téglából épült házak aránya, ha hinni lehet a statisztikának, akkor 30 esztendő 17. kép: Vakolatból formált faldíszítés, Tápiósüly, 1980. (Halász Péter felvétele) 369