Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Halász Péter: A Tápió menti falvak telekhasználata és építkezésének változásai

juk: „Házai egymástól távol, nagy közökben építvék (...), de az istállók elkülönítvék a lakóháztól, s a rakományok külön szérűs kertekben tartatnak."

4 Tájegységünk falvaiban a kétbeltelkes települési rendszer két változata fordult elő, de mindkettőnek az a lényege, hogy a nagyállatok tartására szolgáló istállók nem a lakóház mellett épültek, hanem attól távolabb, leggyakrabban a település valamely külső részén, a szálláskertek területén, és ott is tartották az állatokat rendszerint egész esztendőben (már amikor nem voltak a legelőn), de télen biztosan. A másik változat (ezt főleg Szentmártonkátáról ismerjük, de Űriban is előfordult) szerint egy, két — ritkán több — gazdának volt egy nagy közös területe, ami három részre oszlott (porta, vetőkert és rakodó kert): a lakóház a portán, az istálló pedig a rakodó kertben volt, vagyis meglehetősen távol egymástól. A megosztott telekelrendezésnek ezt a formáját Hofer Tamás vizsgálta Szentmártonkátán,

5 s a mellékelt (7.) képen mutatta be az ilyenképpen megosztott telek használatát. Ez esetben az egyik család átjárt a másikon ha a kertbe bement, azok meg átjártak emezen, ha ki akartak jutni az utcára. A vetőkert mögötti rakodó kert neve arra utal, hogy ott tartották a rakományt, vagyis az alomszalmát és a szálas takarmányt — amíg az istálló is ott volt. Később, amikor már csak nyomtattak ezen a részen, szérűskert lett a neve. Ezek a háromosztatú telkek gyakran olyan nagyok voltak, hogy az istálló több száz méterre esett a lakóháztól. A szóban forgó települési rendszer gyakoribb változata volt, amikor az istállók teljesen elkülönített területen épültek, s ezeket a kerteket ólaskerteknek (Újszilvás), boíosfceríeknek (Tápiószecső), rakodó kerteknek, többnyire pedig szálláskertéknek vagy szérűskertéknek nevezték. Űriban a megosztott teleknek mindkét változata előfordult, mert a környező falvakhoz hasonlóan kétbeltelkű település volt, de a „partos vidék miatt a kertek egy része nem a falu körül, hanem a háztelek végén álló telken volt".

6 A megosztott települések szálláskertjeiben álltak a „nagyjószág számára emelt hajlékot", az istállók. Ezekben egészen a múlt század nyolcvanas éveiig tüzeltek és a férfiak itt is élték le életük tekintélyes részét. A jószágtartásnak ez a formája tehát nemcsak gazdasági szempontból érdemel figyelmet, hanem sajátos társadalmi vonatkozásai miatt is. (A szálláskertek tüzelős istállóinak életével az istállókról szóló fejezetben foglalkozunk részletesebben.) A megosztott települési forma a múlt század nyolcvanas éveiben kezdett fölbomlani, a falvak belterületeinek növekedésével fokozatosan beépültek a szálláskertek is, de néhány helyen — mint például Szentmártonkátán — csak az 1920-as években épültek be a falu északi-keleti részén levő szállások, a Kertekalja. A későbbi utcaszabályozások és telekrendezések következtében a Tápió menti falvak fokozatosan elvesztették egykori kertes jellegüket, és többé-kevésbé szabályos utcákkal rendelkező szalagtelkes, fésűs beépítésű települési részekkel bővültek, sőt idővel teljesen ez a forma vált uralkodóvá. Csak néhány helyen (pl. Tápiósáp, Tápióság, Tápiógyörgye, Pánd) találhatók meg a halmaztelepülés nyomai, és egyedül Kókán láthatók (a Kossuth utca egyik oldalán) fűrészfogas elrendezésben épült házak. A települések rendszerével kapcsolatban végezetül szólnunk kell még a tanyákról. Ezek a tanyák túlnyomó részben a múlt század második felében, a tagosításkor és részben a külső legelők feltörésekor jöttek létre. Kezdetben inkább csak nyáron, a nagyobb mezőgazdasági munkák idején lakott bennük az egész család, egyébként csak a család néháry y

igja használta. A XX. század361