Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Berényi István: A Tápió mente földhasznosításának átalakulása

2. ábra. A földhasznosítási szerkezet átalakulásának irányai 1895—1935 között 1 = a mezőgazdasági terület csökkenése és az erdő növekedése általános. A rét és legelő rovására nő a szőlő, kert-gyümölcs területe; 2 = erdőirtással nő a mezőgazdaságilag művelt terület (szőlő és részben kert) gyümölcs; 3 = erdőirtás révén a rét és legelő nő; 4 = a szőlő és a gyümölcs kiterjedése az erdő rovására; 5 = a szántó és a kert/gyümölcs területe nő a rét és legelő rovására. A földhasználatnak ez a térbeli rendje a mindenkori társadalmi szükségleteknek megfelelően változott, hol az egyik, hol a másik földhasználati mód került túlsúlyba, de minden esetben összhangban a társadalmi-gazdasági fejlettség szintjével, a térség sajátos funkciójával. 1.2. A GAZDASÁGI-TÁRSADALMI ÁTALAKULÁS főbb szakaszai tehát szükségképpen felismerhetők a táj földhasználatában. — A XVIII. században a Tápió mente a Duna—Tisza közére jellemzően erősen extenzív állattenyésztő vidék volt. Ezt a török időben kialakult agrártevékenységet csak lassan váltotta fel a belterjesebb gazdálkodás. Az összefüggő nagy rét-legelő területek mellett csak Ság (Tápióság), Bicske (Tápióbicske) és Kata (Nagykáta) környékén látható nagyobb összefüggő szántó, szőlő és kert a II. József korabeli térképeken. A rét-legelő területnagysága a lakóépületek számával mutat összefüggést, ami azt látszik igazolni, hogy csupán az állattenyésztés volt árutermelő jellegű, az egyéb művelési ágak az önellátást szolgálták. — A XIX. század elejével kezdődő gabonakonjunktúra és — tegyük hozzá — a belső piac konszolidációja, a népesség számának emelkedése — a természetes szaporodás és a betelepülések révén — a szántóföldi növénytermesztés előretörését eredményezte. Elsősorban a legelőket törték fel, majd a Tisza sza321