Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Dinnyés István: A táj- és a természet hasznosítása a régészeti leletek alapján

Csontszerszámok, csontművesség A csont olyan nyersanyag, amiben a Tápió mente lakói sohasem szűköl­ködtek. A vadászott és háziállatok jelentették a „nyersanyagforrást". A szét­hasított hosszú csontdarabok önmagukban is természetes árak, lyukasztók. Az alkalmasabb, kézbe illőbb darabok (15. tábla 1—4.) hegyét homokkőből való csiszoló- és fenőköveken formálták ki, csiszolták újjá. Hasonló módon készí­tették a csontvésőket (15. tábla 8—12.). Ezek között sertés(?) állkapocstöre­dékből alakított szerszámot (15. tábla 9.) is bemutathatunk. Csontszilánkból készültek a bronzkori nyílhegyek (15. tábla 5—6.). A laposra csiszolt, lekere­kített végű, bordadarab (15. tábla 13.) simítószerű eszköz, valószínűleg agyag­edények készítéséhez, fényezéséhez használták. Ritka szerszám az állkapocs­töredékből készített, félkörös bevágásánál és az egyenes törésvonalakon ko­pott élű eszköz (15. tábla 7.), nyílvessző egyengetésére 80 (gyalulás, csiszolás) szolgálhatott. A másik fontos csontféleséghez, a szarvasagancshoz jórészt a hullajtott agancs összegyűjtésével, s csak kis részben a szarvasvadászattal juthattak. Az agancsból évezredeken át elsősorban szerszám (balta, kapa, kalapács) és szer­számfoglalat (kőbalta, kővéső foglalata) készült, szinte kivétel nélkül nyéllyu­kas (hiszen átfúrása könnyebb, mint a kőé) megoldásban (16. tábla 1., 4—5.). A bronzkorban, a lótenyésztéssel újfajta agancseszközök terjedtek el, a lószer­számtartozékok: zabla oldaltagok (zablarudak, 16. tábla 2—3.), korbácsvégre való csonthengerek és díszes zárókorongok. Szintén új eszközök a kantárhoz való, lapockacsontból faragott szíj elosztó korongok. 81 A középső bronzkor végén, a késő bronzkor elején a csontszerszámok osz­toztak a kőszerszámok sorsában. A földművelés, famegmunkálás, bőrfeldolgo­zás csonteszközeít is fémszerszámok váltották fel. Ha nem is nélkülözhetetlen munkaeszközök nyersanyagaként, de a csont, agancs továbbra is fontos nyers­anyag maradt. Ezután is készítettek belőlük egyszerű eszközöket, pl. a csont­korcsolyákat, 82 vagy — egyre ritkábban — árakat, lyukasztókat. 83 A fémszer­számok elterjedése a csont megmunkálását méginkább megkönnyítette. Ennek következménye lehet, hogy az őskor végén, majd a történeti korokban a Tápió mente leletanyagában is megtalálhatók a különböző rendeltetésű, díszített fe­lületű csontlemezek és díszes csonttárgyak. Legegyszerűbb díszítésfajták közé tartozik a pontkör, amit kettős hegyű (V- vagy U-végű) szerszámot körbeforgatva véstek a csontba. Ilyen díszű le­mezeket találtak a tápiószelei, szkíta kori temetőben (17. tábla 1.), kelta telep anyagában Tápiószelén és Farmoson, a szarmata telep egyik gödrében. 84 A pont­kör és karcolt vonaldísz kombinációját szintén a tápiószelei, szkíta kori temető leletei közül idézhetjük, ahol vaskés nyelének borításán (17. tábla 2.) és csont­hengeren tűnik fel. 85 Egyszerűen készíthetők a különböző, karcolt vonaldíszek is. Közülük mu­tatósabbak a vonalkákkal kitöltött és dísztelen, három- vagy négyszögletes me­zők váltakozásával, sorokba vagy sakktáblaszerűen rendezett minták. így dí­szített, agancsból faragott hengereket tártak fel néhány szkíta sírban, Tápió­szelén. 86 A hengerek nők sírjaiban voltak, akik talán valamilyen szépítőszert (festéket?) tarthattak a mindössze néhány cm magas, eredetileg falappal fene­keit és fedett (?) tubusokban (17. tábla 3—5.). Az eddig említett csonttárgyak elkészítéséhez, díszítéséhez inkább a kéz­ügyességre volt szükség, mint különleges célszerszámra. Más a helyzet a vidé­28

Next

/
Oldalképek
Tartalom