Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)
Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században
világban a ló. Mindezek mellett arra is vannak adataink, hogy a lófogatok az ökrök munkájába is besegítettek. A szénánál többször előfordul mértékegységként emlegetve a 6—4—2 ökrű szekér mellett a 2—3 lovú kocsi megjelölés (65. kép). Főleg a könnyebb és elsősorban a gyorsabb mozgást igénylő munkáknál szerepelt leginkább a ló. 242 A visszaemlékezők szerint kis „sodrott" régi magyarfajta, majd könnyű arabs és nóniusz lovakat tartottak errefelé. Fogatolásra kancákat és paripákat (herélt) tartottak főképpen. A csődör a községé, majd ettől a századtól már állami volt. A lovat mindenütt szügy hámba fogják. Nincs adat másfajta lószerszámra. A csikók betanítására 2—4 éves korban került sor, mikor, hogyan volt rá szükség. Régebben inkább 3—4, e században 2—3 éves korban került a csikóra szerszám. Nagykátán, Űjszászon ménes is volt a XVIII. századi adat szerint, amit félridegen tartottak (I. tábla). 243 A fiatal csikó először kötőfékkel, majd kantárral, kétrészes puha zablával a szekér után kötve járkált, hogy szokja a rendet. Majd üres szekérben hamisra (nem mozgó kisejár a) kötötték egy öreg ló (ha lehetett, az anyja) mellé. Majd könnyebb terhet raktak rá néhány nap múlva, és így lassan-lassan megszokta a szerszámot és a munkát. Sokszor vezetgették, csitítgatták nyakát, farát veregetve. Amikor aztán betanult, patkót is vertek rá. Először csak az első lábakra, hogy szokja, majd néhány hónap múlva a hátsókra is. A fogatolás, szerszámszoktatással egyidejűleg nevelték simogatva, tapogatva arra is, hogy a lábát feladja. A ménesbeli csikók munkába törése fél évbe is beletelt, míg az otthoni, kézben nevelt csikók 1—2 hónap alatt az öreg ló mellett már hibátlanul jártak. A ló fejében kantár volt, amit alul az orradzó, fönt a homlokszíjj, hátul az álszíjj fogott össze. A fül mögött átvett kantárszárba volt csatolva a ló szájába (nyelve fölé, a fogak mögé) helyezett kétrészes puhazabla. Egyrészes kemény zablát csak makrancos lovak, heréletlen csődörcsikók szájába tettek, lehetőleg csak rövid ideig, mert megviselte az állatot. A ló a szerszám segítségével vontatott (húzott). A szügy ön átfektetett széles szíjat a nyaknál a marszíjj fogta föl, ami a hasa alatt (az első lábak mögött) a h-asZóban folytatódott, így rögzítették a szerszámot a lovon az elfordulás ellen. Későbbi fejlődés eredménye, hogy a marszíj előbbre került, a hátközépre került a hátszíjj vagy kápásszíjj, aminek alsó folytatása lett a marszíjjtól ide került hasló. A szügy ön átvett szerszám oldalt a has közepéig tartott. Erre volt ráerősítve kétoldalt az istráng, amit a hámfákhoz hurkoltak. A két (régebben három) hámfa a kisefára volt rávasalva egy karika közvetítésével, hogy „játszani" tudjon húzás közben. Ez utóbbit néhány kocsira rá is építették (vasalták) a rúd fölé és kétoldalt a tengely végekhez. Ilyenkor fürhéc volt a neve (66. kép). A lovak irányítására a hátközépig két ágban előrenyúló gyeplő, majd ott négy vagy hat ágba szétágazó fékszár szolgált. Ez elöl a zabla karikájába volt csatolva mindegyik lónál mindkét oldalon. Hogy a fékszárak össze ne keveredjenek, a gyeplő a lovak közé ne csússzon, a gyeplőszárakat a ló hátán (a hátszíjon) levő karikákon húzták át. A két háború között a parasztok kezén is egyre díszesebb szerszámok voltak, kisallangozva, párnázva, színes posztóval bélelve, különösen az ünnepi alkalmakra (lakodalmak, búcsú, vásár, lóeladás, újoncozás stb.). Ilyenkor az istráng, a gyeplő és a fékszár sem kötél, hanem szíjból volt, a hasrésznél díszes táskák billegtek. A rudat a nyakba akasztott korábban kötél, később bőrnyaklóval tartották a lovak, a rúd végére akasztott ruddllólánc közvetítésével. Ezzel fékezett, vagy tolták hátra a kocsit. Az ekekapálásnál terjedt el, hogy a ló 279