Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

A kukoricaszárat erre a célra használt szárvágóval vágták le. Különös, szépen és gondosan készített baltaszerű szerszám. Több kisebb-nagyobb variánsa van, mivel mind a mai napig házilag, ill. a helyi kovács által készül, kereskedelmi forgalomban nincsen (37. kép).

217 A szárvágással egyidejűleg került haza az összes, netán még kinn maradt köztes (későn érő tök, bab, napraforgó, cirok). A tökszárat, tökindát is hazahordták a kemencébe, katlanba tüzelőnek. Később, a tüzelők változásával a földön égették el. A kukoricaszárat (éjszakára eléjük dobva egy-két kibontott kévét) a szarvasmarha, de a ló is ette. Amíg szár volt, addig a marha nem soványodott le. A fényesen simára rágott kukoricaszár volt az ízik (56/d. kép), amit újra összeszedve kis kévékbe kötöttek. Kitűnő fűtőanyag volt („Ha fénylik gyertyaszentelő, az íziket szedd elő" — azaz hosszú tél lesz, fűteni kell.) Ezekből a szárakból készült számtalan ötletes és mókás gyerekjáték (eke, szekér, ökör, kútágas, járom, ember, gyerek stb.).

218 A kukoricatöveket leszántották, majd tavaszi boronáláskor (a tél fagya kivette belőle a földet) fűtésre összeszedték. A krumpli és jó néhány zöldségféle térhódítása jóval lassúbb volt a kukoricánál. A legutóbbi időkig is csak házi szükségletre termeltek. Termelése mégis növekedett, mert a tésztafélék rovására egyre nagyobb teret kapott a táplálkozásban e századtól.

219 A csíráztatva ültetett krumplit (a két háború közötti időtől terjedt el) már virágzás után „meglopkodták". Fél oldalát felkapálták és a gumók kétharmadát (a nagyobbakat) kiszedték, majd újra visszatemették a földet. A betakarítás, krumpUásás ősszel (a vetések után) következett, amikor már fonnyadt a szára. Kapákkal a férfiak kivágták a krumplit a töltésből, az asszonyok, gyerekek pedig kis füles kosarakkal összeszedték és zsákokba töltögették, szekéren hordták haza. Akinek nem volt zsákja vagy sajnálta földdel összeszennyezni, az feltette a kocsira a kast és abba öntögetve hordta haza (5l/a. kép). A saroglyát krumpliszárral takarták be, hogy ki ne potyogjon az úton. A télirevalót a kamra sarkába, pincébe, vermekbe rakták ömlesztve (58/a. kép), a többit elvermelték. A krumplisverem szögletes, 60—80 cm mély, amit szalmával kibélelnek. Ebbe rakják a krumplit (vetni, eladni valót), majd szalmával letakarják és 20 cm földdel fedik kúposán. Kukoricakévékkel is takarták, ha nagy volt a fagy, vagy az apró jószág kaparta a földjét. A fagyok elmúltával bontották fel, válogatták szét és hordták a kamrába. A megbontott vermet ki kellett üríteni, másként megromlik benne a termény. Módosabb gazdák, ügyesebb emberek állandó vermeket is csináltak (57/e. kép). A lemélyített verem fölé A alakú ágast állítottak, ami hátrafelé lejt. Arra vastagabb fákat, majd ágakat, végül venyigét, szalmát raktak és 30—40 cm-es földréteggel takarták, amin kinőtt a fű is. Elöl be volt fonva, tapasztva, vagy deszkázva és ajtó szolgált a közlekedésre. Rövid létrán mentek le a verembe. Általában 150—200 cm szélesek és 2—3 méter hosszúak, 1 méter mélyek voltak ezek az állandó vermek. Az udvar szélén találjuk őket, ahol nem zavarta a közlekedést, rakodást. Többször szénakazlat is raktak föléje.

220 A répát késő ősszel szedték ki ásóval. Tápiógyörgyén, Üjszászon a cukorrépával is próbálkozó gazdák, levett kormányú ekével is szántották a répát. Az eke által megemelgetett fejeket kézzel húzták ki a földből. Egymásnak verték, hogy a föld lehulljon róluk és kupacokba dobálták. Itt éles nagykéssel, kaszakésekkel (sarlóval) lefejelték és külön kupacba rakták a fejet és répát is. A két háború között elterjedt a nyelves, illetve a (kétágú) villás répaásó hasz267