Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

ban 10 községben 13 vízimalmot emlegetnek (Kóka 3, Tápiószecső, Tápióság, Üri, Szentmártonkáta, Nagykáta, Tápióbicske, Tápiószentmárton 2, Tápiószele, Tápiógyörgye), 2i5

/

a amelyeket a Tápió vize hajtott. Ezek közül ma már mutatóba is alig akadt egy-két gát, régi épület, vagy felszerelés. A felsőfolyáson általában egy-, az alsófolyáson 2—4 kőre járó malmok is voltak. Ezek is azonban csak a tavaszi vizekkel forogtak többnyire. A tápiógyörgyei malom a negyvenes éveket is megérte és két alulcsapós (korábban felülcsapós) vízikerékkel felváltva 4 követ is hajtott (102. kép). Ezek a malmok a múlt század közepéig „parasztosra" őröltek, nem választva szét a korpát a liszttől. Később különféle szitákat is beszereztek a nagyobbakhoz, sőt némelyik még a vízhiányt pótló villanymotort is megérte, de többnyire már csak takarmánydarálóként. A szárazmalmok a XIX. század második feléig minden faluban megtalálhatók voltak. A gőzmalmok, a követ felváltó hengerszékes malmok, a vasúti közlekedés nagy lehetősége, a finomabb őrlemények igénye hamarosan elsorvasztotta őket. Az 1860-as éveket megelőzően számuk meghaladta a vízimalmokét. A nagymértékű lótartás is éppen a szárazmalmok vonóerő igénye magyarázza. A nagy sátor alatti kereket 2—3 ló húzta, hajtotta körbe, ami rendszerint csak egy követ hajtott. Ezek a malmok csak szitálatlan őrleményt adtak. Legtöbbjükben köleshántó kő is volt. A gőzmalmok, a villanyerőre működő hengerszékes nagymalmok (Pánd, Nagykáta stb.) háttérbe szorították, majd véglegesen elsorvasztották a hagyományos molnármesterséget. A szárazmalmok közül egy sem érte meg a századfordulót. 10. A KAPÁSOK BETAKARÍTÁSA A gabonatermés betakarításával gyakorlatilag befejeződött a hagyományos paraszti gazdálkodás esztendeje, jó másfél évszázaddal ezelőtt. A szőlő és közte levő gyümölcsfák és a káposztáskertek adtak némi betakarítanivalót. Második széna sem volt, mert lábon lelegelte a jószág. Fontos munkát csupán a következő évi vetés előkészülete jelentett. A kapások térhódításával megváltozott a paraszti gazdálkodás esztendeje. Eleinte csak kuriózumként, „kóstolónak" volt ebből is, abból is egy kevés. A harmincas évekre kiteljesedett a gazdálkodási forma és termelésszerkezet. A pénzt nem csupán a gabona, hanem közel ugyanakkora mértékben a takarmányféléken hizlalt állat jelentette. A szántóföldek felén termett kapás (elsősorban kukorica) e tájon. Az őszt a kukoricatörés jelentette.

216 Amikor sárgult a bajusza, kezdték törni. A második háborúig hajasán (Tápiószentmártonban sústyásan) törték. A szekér a szomszéd földjén halad előbbre, ahogy előrehaladt a törés. Ha ez nem volt lehetséges (mert vetett volt a szomszéd föld vagy abban is kukorica stb. volt), akkor a saját földön kivágtak 3—4 sort és azon járt a szekér, amibe dobálták, hordták a letört csöveket. Két sort tört egy-egy ember. Nagy füleskosarákba dobálták vagy egy-egy kupacba úgy 15—20 méterenként. Ha a kosár megtelt, a szekérbe öntötték; a kupacokat a munka befejeztével szedték kosárba és hordták szekérre. Ha keskeny volt a föld, mindjárt a szekérbe is 264