Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

A kasza tartozékai a tokmányos tarisznyába voltak belerakva, mit a nagykocsra akasztva — egész napos munkánál — magukkal vittek (27. kép). Tokmány (tehénszarv, ritkán fa, újabban pléh), üllő, kalapács, ék, bőrdarabok}; aratáskor kévekötőja, sarló volt a tarisznya tartalma. A kaszát felszerelve, munkára készen vitték a vállukon, pengéjével felfelé, a nagykacs a nyak mögött. A jó szerszám a gazdát dicsérte. Óvták, rendben tartották. A szarútokmányők közt voltaik különösen szép, díszes példányok (31. kép). Két-három kaszája is volt egy-egy gazdának, közülük az egyik a kedvenc, a kézhez szokott. Ehhez hasonlóit kerestek mindig, az új vásárlásakor. A fent is a vándorárusoktól, utóbb a boltból vették. A régi jó, faragott természetes köveket dicsérték. A mostani elhordja a kasza élét. Kalapáláskor a kovács-edzetté magyar ülőt (lapos fejű) használtak, és levett pengét kalapáltak, hegyes, két- vagy egyélű kalapáccsal (26. kép). A domború hátú, éles német ülőt nem szerették, nehéz volt rajtla kalapálni. Az új kaszát 3—4-szer is kellett kalapálná, amíg jó lett. Aratáshoz nagyolva, ritkásan; szénához aprón, sűrű finom ütésekkel kalapálták. A kaszát a háta (lapja) felől fenték vizes kővel. A kemény penge nehezen kopott, de kalapáláskor behasadozott. A puha kasza élét egy-kettőre elhordta a kő, folyton kalapálni kellett. Fontos volt a kasza állása is, amit a nyak és a lap szöge határozott meg. Ha magasra, vagy alacsonyra állt a kasza, a kováccsal igazíttattak a nyakán (melegítve). A kaszáláshoz érzék kellett. Szinte minden fűcsomóhoz másképpen kellett állítani. Az erős ember sem bírta, ha nem tudott kaszálni, csak' verte, mindent egyformán akart lekaszálni. Két ujjat a nagykacsba akasztva, bal kézzel a nyelet könnyedén markolva, szép lendülettel' kellett kaszálni, hogy suhanjon a kasza. Különösen szép munka volt a réten, amikor többen egyszerre, egy ütemre kaszáltak. A tippanos selymes fű, szőrfű, veresriadrág igazán megpróbálta a jó kaszást is. Ha valaki rosszul kaszált, rákiáltottak: „Hizlalni akarod a tehenet?" — arra utalva, hogy a kaszálás után a gulya a rétet járta. Aratáskor az elhagyott szálakat katonának, a fennálló gabona mellett hagyot't magas tarlót pedig dögnek hívták. Szidták azt a kaszást, aki dögöket hagyott, mert az utána haladó nem tudott jól, lendületesen kaszálni emiatt. Fáradságot felejtve, örömmel beszéltek a szép kaszás évekről az öregek. Szép férfias munkának tartották a kaszálást. A kaszálni tanulásnak megvan a maga rendje. A gyerek kötelet terít, amikor 8—10 éves. Aztán markot szed 10—15 évesen, csak ezután érik kaszára. Ebédszünetben a szekérút füvét csapdossa kalapálás előtt. Majd ritka lucernában próbálja ki erejét, aztán lassan beletanul, hallgatva a szóra. Az aratás nem olyan nehéz első pillanatra, de napokig kaszálni a hőségben, hajnaltól sötétig, bírni nehéz a hosszú időt. A fiatal, ha elfáradt, rögtön kaszát fent. Azzal leplezte a pihenést. Pedig rosszul járt, mert így meg elkoptatta a kővel az élet és azután meg azért nem fogott a kasza. Aki aratott, az már legény volt. A családon belül, aki csak tehette, részt vett az aratásban, hogy mielőbb biztonságban legyen a termés. A férfiak kaszáltak, a lányok, gyerekek (aszszony) markot szedtek, a kisebbek kötelet csináltak, az öregek pedig kötöztek. A marokszedőt itt raaroküerőnek, vagy kettőzőnék nevezik.

192 Aki maga aratott, ott a család összefogott. A részes aratást már párban végezték. Kaszás és kettőző dolgozott együtt. A kettőző csinálta a kötelet is, kinn a mezőn. Annyit vágtak, hogy délre, majd délután annyit, hogy estére össze is tud245