Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

Tanulságosak a betakarítás munkájához kapcsolódó megnevezések. Az ősziit mindig aratták, a tavaszit kaszálják, még inkább kifejező: föl takarítja. Íme: ,,.. . szántásunk után volt termést le .arattuk', fel takartuk és bé hordtuk".

181 A sarlós aratás lassú, kétkezi munka volt. A visszaemlékező öregek szépen beszélnek róla. Alig volt elveszett szem. Minden kalászt fölszedtek, szorosan bekötött csino's kévéket csináltak.

182 Az emlékezet megőrizte a munkamenetet, de szerszám már egy sem került elő. Az aratósarló nyújtott félhold formájú sima élű szerszám volt. Keskenyebb és egyenesebb vol't, mint a mostani bolti példányok.

183 Aratásnál ki-ki egy pasztát fogott magának és így haladtak a föld hosszában egymás mellett. A bal kézzel összefogott szálakat félmagasan vágták el. (A kasza szebb tarlót hagyott — jegyeztek meg' többen.) 2—3 markolás után (amikor a tenyér megtelt) tették le a markot. Ez a megnevezés a kaszás aratásinál már „öl" jelentésű. Itt 30—40 tényleges marok volt egy kéve, amott 2—3. A sarlózásnál nem gereblyéztek, tisztán dolgoztak, nem volt elhullott kalász. A kévéket keresztekbe rakták a föld közepén. Egy keresztben Tápiógyörgyén 10, Űriban 13, másutt 14 kévét (szlov. sop) raktak. Az alsó-, váll-, papkéve neveket ismerik csupán. A gabona ténylegesen a keresztekben érett meg. A kötetlen kezelést mint az Alföld gyakorlatát emlegeti a szakirodalom. Területünkön a tavaszi gabonát nem kötötték kévébe. Bizonyítja ezt a már idézett vallomásolk sora, amelye'k között a fel takar tófej ez'és is előkerül erre a műveletre (Szentmártonká'ta). A takarás munkamenete a rendrevágás és az azt követő feltakarítás.

m Adataink szerint minidig és mindenütt külön említik a XVIII. században a rendre vágott tavaszi gabona összeszedésélt („ .. . az tavaszit egy nap kaszállya, annyi map föl gyűjti, föl bogláziza").

185 Azt kell következtethetünk, hogy viszonylag korán (éppen megsárgult) vághatták a gabonát, ami renden száradt egy keveset. A rendeket favillával (korábban hasított, újabban toldott ágú, 71. kép) szedték össze petrencéhe, vagy bopZába. Tápióiszentmártonban írják: „Hetedelés idején minden kereszt búzátul, úgy 10 petrenoe tavaszitül sarló pénz név és kötelezettség alatt egy-egy kr-t földes urunknak adunk'."

186 Az aratásnak ez a kettős formája élt egymás mellett hosszú ideig, minden bizonnyal a XIX. század második feléig.

187 A sarlózás, a kisebb földűeknél még megérte a századfordulót. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a múlt század 80-as éveiben felvál'totta a sarlózást a kasza. Majd a gépi cséplés miatt a korábbi petreneébe gyűjtött gabonát is bekötötték, mivel csak kévés gabonát lehetett elcsépelni. Ezt a visszakanyarodást az arató-cséplő gépek oldották fel teljésen, amikor ismét nincs kéve.

188 A hosszú évszázadok kévés-sarlós aratása (véleményünk szerint minden valószínűséggel) a tatárjárást követő elnéptelenedett időszakban borult föl először és váltott át a kötetlen-kaszás takarásra, amelyet a hosszú török hódoltság csak tovább éltetett. A fentiékből kövekezően világosan látszik, hogy a nagy területű, kevés népességű helyéken ez. az intenzívebb begyűjtést jelentő kaszás betakarítás jelent meg. A kaszás-kévék aratásmód nem ért meg öszszesen egy évszázadot sem.

189 Az emlékezőink viszont éppen erről az egy évszázadnyi gyakorlatról tudnak a legnagyobb részletességgel beszélni. A kasza tehát nemcsak a széna, hanem az aratás legfontosabb szerszáma lett. Korábbi formáját, alakulását néprajzi módszereikkel egy tájon nehéz lenne végigkövetni.

190 A Tápió mentén, a fűhöz, aratáshoz egyforma kaszát használnak. Nagyméretű (90—110 cm) pengével vannak felszerelve. A szlovák 243