Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Dinnyés István: A táj- és a természet hasznosítása a régészeti leletek alapján

tett tárgy (M: 13,7 cm; Pá: 28 cm; Fá: 24 cm; 6. tábla 1.). Az előbbi mellett került elő a 15,9 cm magas, 18—18,5 cm átmérőjű agyaghenger (6. tábla 2.), aminek tetején sekély mélyedést alakították ki. Ez is pelyvás anyagú, egyenetlen égettsége, tűzhely melletti használatra — tartóállvány tálaknak? — utal.

65 A késő bronzkor (XIII—

IX. sz.), majd vaskor első felének (i. e. VIII— IV. sz.) évszázadaiból (néhány késő bronzkori gödörtől

66 eltekintve) a Tápióvi^éken nem ismerünk megfigyelt telepobjektumot. 1972—73-ban Tápiószelén, a papszögi Tápió-hídtól keletre levő partos területen — többek között — négy, kelta házat tártunk föl.

67 (A kelta népek, törzsek őshazája a Szajna, a Rajna, az Alpok vidéke volt. Innen, több hullámban indulva meghódították Európa jelentős részét a Brit-szigetektől a Fekete-tengerig. Az Alföld Ny-i peremén az i. e. IV. sz. végén—

III. sz. elején jelentek meg, a III. sz. folyamán birtokba vették a Kárpát-medencének Dunától K-re levő térségeit.) Két, nagyjából téglalap alakú, Ny—

К tengelyű, sekélyen a földbe ásott, egymást részben átfedő ház (közös jelzésük ,,I. ház") felépítése majdnem megegyezik. Mindkettőben van egy-egy nagyobb (100—110 cm átmérőjű, 40 és 70 cm-ig mélyülő) gödör az ÉK-i sarok közelében. Egyikben sem találtunk cölöplyukat, ami egyszerű, csak a felszínre támaszkodó, nyeregtetős fedésre utalhat. A nagyobbik kb. 5X4,2 m-es ház közepén tűzhely is volt, a kisebbikben (ez 3,9X2,9 m-es) ilyet nem találtunk. Hasonló, de mélyebbre (110—120 cm-re a mai felszíntől) ásott ház volt a II. jelzésű is, középen tűzhellyel (helyét csak égett folt jelezte), de gödör nélkül, s a DK-i sarok közelében egyetlen, nagy cölöplyukkal. Egészen más a III. ház (7. tábla) felépítése. A 4,7X4,5 m-es lekerekített körvonalú házat a mai felszíntől 95—100 cm-es mélységig ásták le. Tetőzetét Ny-i, É-i és K-i részeken egy-egy vaskos, legalább 20 cm átmérőjű oszlop; D-en a ház szélétől beljebb levő, kisebb cölöp tartotta. Itt is a ház közepén volt a tűzhely, ennek Ny-i és É-i szélén agyagból rakott, peremszerű kiemelkedésekkel. Agyag-„dombocska" húzódott a nyugati cölöplyuk mellett, valamint a DK-i sarok sekély gödre és a tűzhely között. A DNy-i és a DK-i „sarok" közelében egy-egy sekély gödör található. A DK-i gödör fala égett, salakosodott, ami erős tűz (fémolvasztás?) következménye. Néhány vékonyabb karóiyük is található az agyaggal tapasztott, közép felé enyhén mélyülő padlóban. A kelta házak belső felszereléséről legfeljebb anynyit tudunk még elmondani, hogy a II. és III. ház padlóján sok, többé-kevésbé átégett, csonka gúla alakú, agyag tűzkutyát találtunk, nem mindig a tűzhely közelében. A III. házban egy vastag, nagyobb őrlőkő darabja is előkerült. Ugyancsak a III. ház jellegzetessége, hogy több orsógomb feküdt a padlón, tehát a házban fonálsodrás is folyt egykor. Semmi sem utal arra, hogy a házaknak épített, felmenő fala lett volna. I. sz. első század elején új nép költözött az Alföldre — így a Tápió mentére is —, az iráni nyelvcsaládhoz tartozó szarmata népek egyike, a jazygok. Eredeti, nagyállattartó, pásztorkodó életmódját ez a nép is hamar feladni kényszerült. A III. sz. közepe után újabb, szintén szarmata népcsoportok telepedtek az Alföldre. Ezután a hun birodalom bukását (454) követő, néhány évtizedig szarmata népesség lakott a Tápió mentén. Már letelepedett, jórészt földművelő közösség települése állt az i. sz. II—

III. században a farmosi Kása dűlőben.

68 Bizonyos jelek arra utalnak, hogy a szarmata falu építményei javarészt a felszínen állhattak. A kevés, földbe mélyített lakóépület közül a legjobban megmaradt, 87. sorszámú házat mutatjuk be (8. tábla). A téglalap alakú, Ny—

К tengelyű, 3,9X2,6 m-es ház gödrét a mai 23