Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

bükk, hárs) készült, házilag. A kovács vasalta meg a két végét, hogy ne repedjen, tett bele tengelyt és készítette össze a rámát. Néhány hengerre faülőkét is szereltek, jól járó, erős lovak után. A negyvenes évektől (nyilván az urasági gyakorlat hatására) háromtagú fahenger is készült (3. kép). Ennek előnye a könnyebb szállítás, a mozgékonyság és a jobb felfekvés a talajon. Az egytagú henger nem tudott olyan jól tömöríteni, mert nagy területen feküdt. Körülményes volt (szekér után kötve) a vontatása is határokon át. Szekérre tenni 2—4 ember kellett. A nagyhenger 7—8, a háromtagú 3—4 sukos volt. Ez utóbbinál a földön elöl 1, hátul 2 tag dolgozott. Az egytagú hengert a rámára szerelt merev rúddal húzták az ökrök, kisefával a lovak. Mindkettő elsősorban a lovas fogatok szerszáma volt. Leginkább csak a rögös talajok egyengetésére, száraz időben és a vetés előtti talajsimításra használták. Tavaszon a fölfagyott vetést a boronálás után hengerelni is szokták, hogy a föllazult gyökereket így visszanyomják a talajba. Nem minden gazdának volt hengere. Ha nagyon szükséges vo'lt, kölcsönkérték (különösen kinn a mezőn, mikor látták, hogy dolgoznak vele). A kölcsönzést más szerszám viszonzásával vagy munkával szolgálták meg. A simító, oldalozó (váltakozva mindkét név ismert) ismét a nagygazdaságok példáján és a szakismeretek terjesztése révén jött divatba. Egyszerűségénél fogva szélesebb körben elterjedt, mint a henger. Az első simító (szinte minden gazdánál) <a deszkázott szekéroldal volt, amire láncot kötött, és azt húzgáltatta az állatokkal. A századfordulón terjed el az ésszerűbb, korszerűbb gazdálkodással. A név nyilvánvalóan a szekéroldalról ragadt rá, bár Tápiószentmártonban üttető, csapató a neve. Később, a két háború között már e célra készült, vastag padlójú. nehéz, vasalt példányok is készültek, amelyből jó néhányat még most is felleltünk (5. kép). A szántás után, a boronáláshoz hasonló módon, körbe járva a földet — simítóztak. Hogy nehezítsék (ha kellett), ráálltak, esetleg rátették nehezéknek a fogast stb. Előbb 'mindig fogasoltak és csak azután simítóztak. Ha nagyon rögös volt a föld, a fogasolás elmaradt. Jól összetörte a hantot, a föld nem száradt ki annyira. A gépi vetés alá is elegendő volt a simító és a kapások földjére is. Az erősen kötött talajon a hengert használták inkább. Az oldalozó (simító) túrt és a tapaszos kötött földet fényessé, „kérgessé" tette. A homoktalajon, minden nehezítés nélkül nagyon szép munkát végett. Rendszerint akácfa rámára szerelték a 2 vastag padlót, összevasalták és a középen elhelyezett vashorogba akasztva vontatták. Átlag 7—8 sukosak voltak. Szélességük 2—3 suk volt mindössze. A bemutatott szerszámokat (melyikre mikor volt szükség) az ekével együtt vitték ki a mezőre a szekéren. Az oldalnak döntve tették fel a fogast, befelé fordított fogakkal, ugyanígy a boronát, fölfelé fordított vesszőkkel. A simítónak is a szekéroldal mellett végignyújtva volt a megszokott helye. Az eszközök felrakása után került fel (azok fölé) a lovak takarmánya, kötélbe kötve. Az ülés alá a szántóvető élelme egy kopott kosárban: vizeskorsó, ételes szőrtarisznya, esetleg 1—2 szerszám. A szekeret rendszerint már az esti etetés alatt előkészítik a másnapi (kora reggeli) indulásra. A régi faekékkel egyholdnyit két nap alatt munkáltak el, ha nem volt távol a falutól a föld és nem volt száraz, tömött ugar. Legutóbb, javított vasszerszámokkal, vetéssel együtt elvégezte a gazda egy nap ugyanezt az 1 holdnyi (1200 öles magyar holdról beszélnek mindig) területet, ami a régi számolás szerint 2 pozsonyi mérő. 201