Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)
Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században
kaloda volt a neve. Nagyon sokáig, 3—4 esztendeig is eltartott, ha nem volt az időjárásnak (eső, hó, nap) kitéve a használaton kívül. Éppen ezért a szokott helye a magazin vagy istálló árnyékos, védett oldala volt, ahol 2 szögön függött. Többnyire ki-ki magának csinálta vagy jó cimborák egymásnak. Az Úriban lakó Sárközi József elmondta, hogy volt olyan vasárnap, hogy segítséggel, előkészített anyaggal hármat is megcsinált egy délután. Akik nem tudtak csinálni, azok vásáron vagy házaló árusoktól vették. A jászberényi, kátai, ceglédi piacokon mindig volt, 2—3 koronáért, 4—5 pengőért adták darabját. 110 Mérete az igaerőhöz igazodott. Lovak után elég volt az 5—6 sukos, míg az ökröké 8—10 sukos volt. Tápiószenltmártonban az egylovas kisgazdaságban 5—6 sukos kisborona szolgált, míg Tápióságon 1 öles volt átlag a borona szélessége. Hoszszát mindig a tüske adta. Az új sem volt 1 ölnél hosszabb. Az igényesebb példányoknál a kovács csinálta boronakapocs, de legtöbbször a szekérről lekerült használt lánccal kötötték az állatok után. A boronával kapcsolatos részletesebb ismeretanyagot korábban már összegeztük. Jelen alkalommal csak a legfontosabb adatokat sorakoztatjuk fel. 111 A 94 éves Peregi Tóth István csak arról hallott, hogy „öregjeink faekével túrták a földet, a rögét fejszével, baltával verték széjjel. Végigmentek a földön és verték a rögét, amikor száraz volt a föld. Boronát csak tavasszal és ősszel használtak. Más szerszám nem is volt." 11 ^ Tavasszal, amikor a föld fagya már 'kiment, a talaj fellazult, a gabonát tövisboronával húzatták meg. Az elvetett magot is a borona takarta be. Ebbeli, legfontosabb és legtöbbet emlegetett funkciójában fennmaradt napjainkig. Ha rögesebb volt a föld, nehezéket (rög, hant, földcsomó, földdel teli zsák, farönk, gyerek) raktak rá, hogy jobban meghúzza a földet, takarja a magot {2. kép). 113 A homokföldeken nem kellett nehezék, elég volt a borona maga. Legtöbbnyire laza földeken használták. A kötött talajokon ez a szerszám a vetések takarását végezte, rendszerint nehezékkel. Ha a föld felszíne kissé felszáradt (pirkadt), akkor már a borona volt a gazda. A leírt módon súlyosbították a fa- és vasfogasakat is, ha arra szükség volt. Igényesebb gazdáknál a tövisborona helyébe a gyári láncborona lépett (4. kép). Galgóczy K. 1877-ben a vasboronák kismértékű használatáról beszél. Az 1895-ös összeírásban 15% még csak a vasborona aránya Pest megyében (a nagybirtokokkal együtt 44%). 114 A fogasok használata a talaj fokozottabb előkészítését szolgálta. Emlékezet óta minden szántás után rendszeresen fogasoltak. Az éke munkája után, az állatokat a fogas elé akasztották és a talaj minősége szerint 1—2—3^szor egymás után megjáratták a földet, úgy, mint a szántáskor (szélen kezdve, közép felé haladva vagy fordított irányú körökkel). A hagyományos paraszti gazdaság nem használta sem a hengert, sem a simítót. A terepen szerzett ismereteink szerint előbb a simító, majd a henger használata terjedt el a két háború között. A nagygazdáknál már a századfordulón megjelent. Mindkét szerszám a földfelszín (hengernél részben az altalaj) simára dolgozását, tömörítését a terület további gépi művelését segítette elő. A sima felszínt kívánó vetőgép, a kaszás aratás, a gépkapák elterjedése indokolta használatba vételüket. 115 A parasztgazdaságok hengere általában egytagú, rámás farönk volt. A kerete többnyire akác-, a henger, az éppen beszerezhető keményfából (dió, körte, 202
