Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

szarv, elöl a közepe táján a tartó oszlop (a köldök elnevezésre nem emlékeznek). A taliga is fából volt és fatengelyes. A kerekek agya öreg bodzafa, jól kiformálva, mivel annak lyukas a belseje, a fája meg kemény. Ebbe

1 négy belecsapolt fa volt a küllő, amire rágúzsolták a kereket magát. Ez nem talpakból volt összeállítva mint a szekérnél, hanem szívós fa vastag gyökeréből volt hajlítva. Ez volt az egész kör, szépen össze volt munkálva és jól összegúzsolva, nagyon jól tartott, két nyarat, még többet. A jobb oldali nagyobb kerék volt a borozdás, a bal oldali kisebbnek a neve hajszás. A taliga vánkosa egy vastag fa volt. Ezen feküdt a gerendely, ezért ez jól

1 megkopott, teknős lett idővel. A taliga rúdjára kötél vagy az öregjeinknél fűzfa gúzs volt kötve. Azon volt egy erős kampós fa, ebbe akasztották a tézslát, amivel az ökrök húztak. A taliga áíZítója is egy görbe fa volt, ami a tengelytől jött a rúdhoz és jobbra, balra lehetett hozzákötni a rudat attól függően, hogy mennyire akarták, hogy szélesen vagy keskenyebben járjon a földben az eke. A gerendely en lyukak voltak. Ebbe valamelyikbe (amilyen mélyen akartak szántani aszerint) egy erős fapecek járt, úgy hívták, hogy ragasztószeg. Ez fogta a taligához kötözött erős fűzfa gúzst, amit pedig patyingnak hívtak. Ha a gerendely vége felé volt beakasztva ez a patying, akkor mélyen, ha az eke felé hátrébb, akkor sekélyebben szántott a gazda.

89 Ezekkel az ekékkel nem lehetett rendesen szántani. Az ökrök erőlködtek, kivált ha száraz volt a föld, a földet meg csak úgy dúrta, nem fordította át, mint a mostani ekék. Csak eldőtötte, félredőtötte a földet. A vasa nagy féloldalas köpűs vas volt, mint az ásó fele. Egyszer egy évben élezte csak a kovács.

90 Ugyanennek az ekének az emlékét kérdezhettük ki Űriban, Kókán, Tápióságon is.

91 Az elmondottak alapján „túladunai" eke típusára kell gondolnunk.

92 A fűzfavessző köteleknek, a gúzsoknak gyakori használatáról olvashatunk az urbáriális válaszokban. Többek elmondották, hogy az öregek nagyon jól tudtak gúzsolni. Ügy összeszorongatták a kerítéseket, szekeret, mintha vasalva lett volna. Nyilvánvaló, hogy nemcsak ekére, szekérre, kerítésre, de kapukra, kutakra, kéményekre és mindenfajta tartós (kevéssé mozgó) kötésekhez gúzst használtak. Egyértelmű adataink alapján, hogy az emlegetett gúzs mindig kötést, a korc pedig fonást, nem mozgó rögzítést jelöl.

93 Az újabb ekék az 1880-as évektől, rohamosan a századfordulón terjednek el. A pesti, berényi, kátai piacokon és vásárokon árulták az ekevázakat és vasalásokat. Előbb a módosabbak vették, meg az, akinek éppen új kellett. Egymást figyelték a munkában. Ha már éppen elkopott, javítani nem lehetett, újra cserélte a régi ekét. Éveken keresztül figyelték, kovácsnál, esti tanyázásokon vitatták az új szerszámokat, mikorra elszánták magukat a változtatásra. Ez az újfajta eke is majdnem teljesen fából volt (1. kép). Zömmel a két világháború között váltotta fel a teljes vaseke (Kühne). Egy-kettő belőlük bizony megérte még a tsz-szervezést, vagy átalakítva töltőekeként élt tovább (25. kép).

94 Galgóczy K. 1877-ben Tápiószecsőről vasekék használatát említi már.

95 Ezeket az ekéket Tápiószelén Vidacs-ekének, Űriban Sach-ekének, Tápiógyörgyén Lipe-ekének, legtöbbnyire csak faekének emlegetik.

96 Ennél a szerszámnál az ekefej (a régi talp és oszlop), a kormány és az ekevas, а farsróf és a csoroszlya volt vasból. A talp neve itt csúszó vagy ekenád lett. Az ekevasat csavar fogta föl. Akár a mezőn lehetett cserélni. Egy ekéhez több vas is járt, amíg a kovács élezte, a másikkal szántottak. Ha elkopott a csúszó, elkopott az ekevas, újat vettek helyébe, a kovács meg felszerelte, helyre igazította, hogy 194