Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ikvai Nándor: A paraszti gazdálkodás és változásai a Tápió vidékén a XVIII–XX. században

földek (1. I. táblázat). A földművelés szintere a fekete föld és a homokföld volt, falvanként váltakozó arányban. A jól termő, biztos művelésű feketeföldeket zsíros földnek is nevezték. A domboldalak agyagjai hidegfődek, erős fődek voltak, míg másutt sivány homokok szolgáltak szántóul a későbbi és közelmúlt évtizedekben már. A laposabb helyeken — a vízparti rétek feltört földjét — tapaszos földnek nevezték az eke alá fogott területet, amelyet gyakran használhatatlanná tettek a vizek: „Némely esztendőben föld árja szántó földeinkben levő vetéseinket el

1rontya és haszontalanná teszi" — Szentmártonkáta.

38 A Tápió alsó folyása mentén (Nagykáta, Tápiószentmárton, Tápiógyörgye, Üjszász stb.) az alföldi jellegű sík határokban a feketeföld és a futóhomok váltakozása mellett megjelenik a szik is. Székeseknek nevezik őket és általában legelőként hasznosítják. Jó nedves esztendőben füves volt, de a szárazsággal kiégett és a lapos részeken a szék kivirágzott rajta, meg a székfű, a kamilla. Ez utóbbit saját használatra, de e században már orvosi célra is gyűjtötték, székfűszedő fésűvel (97. kép). Az urbáriális anyagban is előfordul az irtással történő szántóbővítés; úgy is, mint a hasznavehetetlen bokros terület irtása, ritkán erdőirtás (pl. Lőcsöd, Űri mellett), legtöbbnyire a művelés alá fogott föld nagyobb részét a feltört legelő és rét teszi ki. Ennek változásait az utolsó évszázadra vonatkozóan Berényi I. ebben a kötetben közölt ábrái szemléltetik világosan. Az urbáriális rendezést követő időszakban (XIX. század) már ritkábban került irtásra sor. Az urbáriális vallomásokban szereplő heted fizetése, majdnem mindenütt — földesúri tulajdont képező, de a jobbágyok által művelés alá vett — feltört, kitisztogatott területet jelöl. Ezt a vallomások minden esetben el is különítik a hagyományos telki állománytól. A vallomásokból ide másolunk néhány kifejező példát: Tápiósáp — ... „irttvány földecskéink, kukoricza alá való különös földjeink ..." Szentmártonkáta — ... „ez előtt 5 esztendőkkel határunknak némelly partos és gyepes részit közzülünk majd mindnyájan osztált fogván, fel tértük és abban más esztendőkben is vetést tettünk; vetésbül az földes uraságnak két esztendőben hetedet attunk, az után penig azon földeknek szántásával fel hattunk és ez ideig marhákkal legeltetyük".

39 Itt a legelőváltó gazdálkodás egy-egy újraéledését figyelhetjük meg. E felhagyott terület volt a pallag. A szántóterület növekedésének folyamata a legutóbbi időkig tartott. 1870— 1935 között a vizsgált 16 faluból 11-ben még mindig nőtt a szántó. A változás mindig a rét, legelő (esetleg nádas) kárára és az intenzívebb művelés (szőlő, kert, szántó) javára történt. Ezt a folyamatot érzékelteti a III. táblázatunk. Egyedül ebből a folyamatból talán Tápióság és Tápiószele a kivétel, ahol a kaszálók és legelők területe is nőtt a vizsgált 40 évben (vö. Berényi I. 1—2. ábrájával kötetünk 320—1. oldalán).

40 Határozottan nagy a változás (amit számokkal nehéz pontosan követni) az urbáriális bevallások időszaka (1768) és az első világháborút megelőző évek között (1913). Ez idő alatt minden faluban minden megművelhető területet számba és iga alá vettek. Ekkorra már teljesen felborult a korábbi jobbágyközösség évszázados rendje és helyébe a kapitalista törvényszerűségek szabta erős társadalmi rétegződés lépett; a nagygazdától az aratósummás napszámosig alakítva a sort. Az emlékezők szerint az irtás a bokros földvégék, lapályok kipucolását, eke alá vételét, a gyep feltörését, a kászólórétből, vagy legelőből szántóföld ala177