Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)
Ballon Tibor: A külterjes állattartás, a legelő- és rétgazdálkodás összefüggései a Tápió mentén
legelő állapotát. Farmoson gulyásgazdának mondották a megválasztott vezetőt. „Minden felelősség az övé vót. Ö gondoskodott a vályúról, a csirinyről — az vót a pásztor gunyhója." A lovaknak építtetett karámot, akót. Űriban három kút is volt a legelőn: Felsőkút, Középsőkút és Alsókút. A delelőkút a Középsőkút volt. A csiriny fából készült, leásott oszlopokhoz rudakat szegeztek keresztirányban, hagytak rajta egy kijáró kaput. Ezt az építményt ősszel szétszedték, tavasszal újra megcsinálták. A pásztorkunyhó egyszerű, nyeregtetős, szelemenes épület volt, amelyiknek az oldalát gazzal, szalmával borították, külső oldalára földet hánytak. „Fődgunyhó"-nak, „seggen ülő gunyhó"nak is mondották, amelyikbe a pásztor az eső elől bemenekülhetett. Pándon az alja kissé a földbe volt mélyítve, belül két oldalon a padkát meghagyták, erre ültek. Az aljába szalmát tettek. 2X3 méteres nagyságú volt, 50—70 cm-re mélyítették ki az alját, lépcsőszerű lejáratot csináltak hozzá. Két végében két ágast ástak le, szelemenfa tartotta a tetőt. Tápiósülyben is ilyen volt a kunyhó, az elejét is berakták, az egyik oldalon hagytak ajtónyílást. Tápióságon emlékeznek kerek alaprajzú „seggen ülő" kunyhóra. A rudakat körbeállítva támasztották össze, a tetejét zsúppal fedték. 3—4 ember is belefért. A pásztorok általában a helybeli szegénységből kerültek ki. Több generáció is vállalt pásztorságot, így a tudás, a tapasztalat családon belül öröklődött. A gazdaközösség választotta meg a pásztort. Gulyásválasztásna [ k\ pásztorfogadásnak mondották. A kanászt karácsony és újév között fogadták Farmoson, míg a gulyást márciusban. Ekkor határozták meg a pásztorbért is. Tápióságon még a századforduló után is szokásban volt, hogy a gazdák főztek a pásztornak. A pásztor felesége naponta más gazdához ment (sorba járt) az ebédért, vitte ki a legelőre. Azt kapta a pásztor is enni, amit éppen maguknak főztek. Általában búzából és némi pénzből állott a pásztorbér. Ságon később egy véka rozs vagy fél véka búza volt a bér. Fél kenyeret is adtak egy jószág után. Kókán egy malac után 20 liter búza és 1 peinigő bocskorpénz járt. Sápon a pásztorok gabonát, babot és pénzt kaptak. Tápiósülyön a szarvasmarha után 1 véka rozs vagy búza és némi bocskorpénz, egy sertés után fél véka járt. Farmoson is tudnak arról, hogy a pásztorok sorkosztra jártak, a gazdák főztek nekik ebédet. Később egy véka búza, 30—40 fillér bocskorpénz és egy kenyér volt egy számosállat után a pásztorbér. Általában megállapítható, hogy az állattartás érdekei domináltak a gazdaságban. A szűkös bevételi források is ebből adódtak. így a rétnek és a legelőnek a paraszti gazdaságban különösen nagy szerepe volt. JEGYZETEK 1 A tiszai Alföld. Magyarország tájföldrajza 2. Budapest, 1969. 207. p. 2 Ua. 175. és 202—203. p. 3 Fényes E., 1837. II. 436—443. p. 4 Fényes E., 1851. II. 7. p. IV. 240. p. 5 Galgóczi K., 1855. 240. p. 6 A Magyar Korona Országainak Statisztikája, 1897. 298. p. 7 Borovszky S. (szerk.), Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye II. 94—134. p. 8 Ikvai N., 1973. 187—202. p. Paládi-Kovács A., 1979. 137—140. 9 Paládi-Kovács A., 1979. 154—161. p. 10 Paládi-Kovács A., 1979. 299. p. A térképen területünk beleesik az általa jelzett petrencés körzetbe. 169
