Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Ballon Tibor: A külterjes állattartás, a legelő- és rétgazdálkodás összefüggései a Tápió mentén

szekérrel, vagyis egy boglyányi termett rajta. Úriban az egy fertály föld után járó kaszálókon 4—5 kocsi széna lett, ami kb. 25 mázsányi. Az igaerőtől függően egy kocsira 5—6 q szénát raktak fel. Ezek az átlagok megfelelnek az alföldi átlagoknak, jóllehet, több tényező alakította, befolyásolta. A SZÉNA BETAKARÍTÁSA A lőcsös kocsit a szénahordásra külön elő kellett készíteni. A kis- és nagysaroglyát leengedték vízszintes állásba, két oldalra kötél- vagy istrángdarabból készített gúzzsal felkötötték a vendégoldalrudat. A rudak elülső, vastagabbik végére felakasztották a rudalló köteleket, melyekkel a megrakott szekeret lekötötték. A rakodáshoz két ember kellett: az egyik adogatta villával, a másik a kocsit rakta. Az első nyaláb szénából a rakó kigyuggatta a vendégoldal és a kocsioldal közét, utána kezdték rakni a derekat. A szekérderék megrakása után szarvakat hajtottak a sarkokra, a közeit folyamatosan rakták. A jól megülepedett szénát a boglyából palástosan, széles, lapos adagokban lehetett feladogatni a kocsira. Ezen a rakó csak fordított egyet és kitette a „vendigódal"-ra. A megrakott kocsin keresztbe véve a rudalló kötelet, rögzítették a rakományt. A kötelet facsiga vagy a kötélből kikötött csülök segítségével erősen meghúzták. A facsiga nem rongálta a kötelet, a csülöknél azonban a kötél magát rágta, koptatta. Űriban használták a 8-as alakúra kiképzett, gyümölcsfából készített facsülköt is. A szérűn a széna alá rendszerint szalmát tettek, hogy a nedvességet az vegye fel. A gondos gazda még a kazal tetejére is szalmát tett, hogy az értékes takarmányt védje az időjárás viszontagságaitól. Nedvesebb, alacsonyabb szérűn faállványra is felrakták a szénát. Hordás előtt szérűnyesővel mindig letakarították a kazal helyét, néha még agyaggal is ledöngölték. A mennyiségtől függően kazalba vagy otthon is boglyába rakták a takarmányt. A boglya kisebb mennyiséget foglalt magában, kerek alaprajzú volt, míg a kazalba több szekér széna is belement, ennek az alakja kissé ovális, hosszúkás. Egy kocsi szénát a kazalban egy lépés hosszúságúnak szántak. Tehát úgy kezdték rakni, hogy tudták, hány kocsi széna fog belemenni. A kazlat mindig úgy rakták, hogy a felhasználás során a legalkalmasabb összeállítású legyen. Anyaszénát ritkán kevertek kevesebb tápértékű takarmánnyal. A sarjút rakták úgy, hogy egy sor sarjú, egy sor búza-, árpa- vagy zabszalma került rétegesen egymás fölé. Az összekeveredett takarmányt jobban elfogyasztotta az állat. A takarmányt szénavágóval metszették le. Ezt kovács csinálta, ds maguk is készítettek elhasznált kaszából. Egyszerre egyméternyi széles szakaszt kezdtek vágni. Egy-két napra valót vágtak le és vittek be az istállóba a takarmányos fészerrbe, kötröcbe. Gamóvál, horoggal is húzták a kazalból a szénát, ezt az eljárást azonban nem tartották jónak, mert nagyon tört a levele. A Tápió mentén a rétiszéna mellett az állatállomány átteleltetését a szántóföldön termelt, ún. vetett takarmány is segítette. A kukoricaföldön köztes növényként mindenütt termeltek tököt, Ságon külön volt tökföld. A homokos talajt szerette, pár száz négyszögölnyi területbe került ez a növény. Ugyanígy 167