Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Dinnyés István: A táj- és a természet hasznosítása a régészeti leletek alapján

DINNYÉS ISTVÁN (Kossuth Múzeum, Cegléd): A TÁJ, A TERMÉSZET HASZNOSÍTÁSA A RÉGÉSZETI LELETEK ALAPJÁN A Tápió-vidék sokarcú, változatos táj. Nyugati része a Gödöllői-dombságnak középső, 2—300 m tengerszint feletti magassága, erősen tagolt, mély völgyekkel szabdalt területén — az Alsó- és a Felső-Tápió forrásvidékén — kezdődik. Innen délkelet felé haladtában a két patak mély, széles, néhol mocsaras völgyet vágott magának az egyre alacsonyabb dombok között. A FelsőTápió majdnem egyenes, ÉNy—DK irányú völgye és a kísérő dombhátak kettéosztják a tájat. A DNy-ra levő, patakokkal, időszakos vízfolyásokkal tagolt dombvidék vizeit az Alsó -Tápió; az északi, északkeleti részékét a Hajta patak gyűjti össze. Nagykátától északra széles síkság kezdődik. Itt a Hajta több, szeszélyesen kanyargó ágra (ma már jórészt csatornázott, szabályozott a Hajta folyása, de sok mellékágában ma is van víz) szakadt, vizenyős réteket, mocsarakat táplálva, lassan haladt délkelet—dél felé. Tápió szentmártonnál egyesül a két Tápió, majd az utolsó dombokat is elhagyva, Tápiószele határában kelet felé fordul. Itt torkollik be a Hajta, s a meggyarapodott vizű Tápió lelassul ezen a síksági részen, s kanyargós, sekély (ma már többször is szabályozott, csatornázott) mederben halad tovább, kelet felé. A Tápiószele és Tápiógyörgye között ismét két ágra (déli ága az Ilike-folyás) szakadt folyócska Üjszásznál ömlik a Zagyvába. A Tápió-vidéknek ez a keleti, csak néhol homokbuckás része már az Alföld pereméhez tartozik. Vidékünk domborzatának, vízrajzának kialakulása a földtörténeti jelenkor (holocén) mogyoró fázisában, mintegy 8—12 ezer évvel ezelőtt, lényegében befejeződött. (Nem tekintve természetesen az utóbbi 100—150 év vízszabályozásait vagy korunk tereprendezési, meliorációs munkálatait.) Ekkor a dombvidéket összefüggő erdők, jórészt tölgyes társulások borították. A keleti, síksági területek már a gyérebb növényzetű, erdős sztyeppe övezetébe tartoztak, ahol ártéri erdők és ligetek fokozták a táj változatosságát. A Tápió-vidék nyugati, Gödöllői-dombvidékhez tartozó részét pleisztocén lösz, löszös homok fedi, melyen barna, rozsdabarna erdőtalajok, a patakvölgyekben homokos és vályogos réti talajok alakultak ki. Vidékünk keleti részére a folyóvízi feltöltésből származó öntéstalajok, a középkötött vályogos, mezőségi talajok a jellemzők, de megtalálhatók a beékelődött homokhátságok, helyenként a szikes foltok is.

1 Ez a táj sok ezer év óta az embernek is otthona. Változatossága tette alkalmassá arra, hogy megtelepedjenek itt a különböző életmódot folytató népcsoportok. Másfelől az itt élő embereknek is alkalmazkodniuk kellett e vidék eltérő adottságú részeihez Napjainkra már erősen, és egyre gyorsuló ütemben 11