Ikvai Nándor szerk.: Tápiómente néprajza (Studia Comitatensia 15. Szentendre, 1985)

Kocsis Gyula: A Tápió-vidék településtörténete a XII. századtól

innen származó ökröt, lovat adtak el a Vág és Garam menti vásárokon. Csak a juhállomány mennyiségét ismerhetjük meg pontosabban és az egyévesnél idősebb sertésállomány mennyiségére következtethetünk. 1546-ban elenyészően kevés sertéstizedet jegyeztek fel, ennek mennyisége 1562-re minden községben legalább megtízszereződött. így a községek többségében 5—8 (süldő) sertéssel számolhatunk háztartásonként. Nagyon kevés sertést tartottak viszont Bilién, Egreskátán és Boldogasszonykátán. (1—2 db háztartásomként.) A juhtartás igen jelentős volt a Tápió alsóbb folyásának vidékén, a fölső részen fekvő községekben (Bille, Mende, Süly, Szecső, Kóka) viszont jelentéktelen. Az állomány mennyisége 1559-re a korábbinak mintegy 20%^ával csökkent, három év múlva azonban ismét a növekedés jelei mutatkoztak. A forrásokból azt látjuk, hogy az állomány nem aprózódott el a gazdaságok között, hanem voltak juhtartásra specializálódott gazdák, akiknek nemegyszer több száz darabos juhnyájuk volt. Ezt bizonyítja az is, hogy közülük számosan mindhárom összeírásban megtalálhatók, illetve a juhtartó testvérek közötti osztozkodás is megfigyélhető több alkalommal. A XVII. század végi összeírásokból, igaz, hogy a hódoltság másfél évszázada és az évtizedig tartó felszabadító háborúk után, jelentősen eltérő kép bontakozik ki előttünk. A gazdaságok többségében szerény mennyiségű állatot találunk, a juhtartás szinte teljesen megszűnt, egyedül a sertésállomány mutatja a XVI. század közepén megfigyelt mennyiséget.

51 A XVII. századi határperek kapcsán mód nyílik a határhasználat néhány mozzanatát megfigyelni. Megfigyelhető, hogy a tanúvallomásokban ugyanazon földdarabokkal kapcsolatban egyaránt említenek szántást, kaszálást, legeltetést, szinte már formulaszerűen (,,... magam is szántottam, kaszáitami.. ."), Tápióság és Tóalmás esetében sikerült időben elkülöníteni a különböző haszonvételeket. („ .. . 30 esztendeje gyermekkoromban marhát őröztem azon villongó földön..."; „...hallottam Ságon lakásomban 18 esztendeje, midőn az sági prédikátornak szántottunk fal újul..."; „ .. .magam is arattam almási embernek abban a . . . pallagh földben ...", ahonnan a marhákat elhajtották.) A fentiekből a talajváltó szántóművelés eljárása bontakozik ki élőttünk. A szántóföldi növények közül gyakran említik a búzát és a kölest. Szántóföldi növényként említik a lencsét, borsót éls a dinnyét is. Ez utóbbival különösen gyakran találkozunk a határfoglalások, hatalmaskodások során. A dinnyetermelés méreteit jelzi, hogy az 1620-as években egy kókai gazda ezer darab dinnyét vitt Pestre kocsival. Minden bizonnyal talaj-előkészítő, pihentető nővén yké'nt is vetették. Az 1671-ben készült gyömről dézsmajegyzékből az is kitűnik, hogy a termés egy részét kaszával vágták le (községenként különböző arányban, a legtöbbet, 1/3-ot Szecsőn), és a csűrben tárolt kévéket csak késő ősszel nyomtatták el. A szántókat és réteket általában évenként újraosztották, kinek-kinek az „értéke", állatállománya szerint. Tápiósülyben pedig az erdők nyilas számra való osztása is megfigyelhető. Az osztás után jutott erdőrészt aztán ki-ki szabadon, akár más községbelinek is eladhatta. Dány és Kóka határában a „Dánsár" mellett káposztakertek voltak nagyobb tömegben. A defterek alapján igazolható, hogy ezen községek lakossága nagyobb mennyiségben termesztette a káposztát, mint a szomszédos falvaké. A fel nem tört területeket, beleértve az erdőket is, legeltetéssel hasznosították. A legelőterület növelése és Valószínűleg a legeltetés során okozott ká107