Sápi Vilmos szerk.: Vác története II. (Studia Comitatensia 14. Szentendre, 1983)
mindkét város mészárszékének bérlője kérte a szerződés alóli felmentését. Arra hivatkoztak, hogy az ország „nincs normális állapotban", így a korábban vállalt feltételek mellett csak jelentős anyagi veszteséggel tudnának a fogyasztóknak húst kimérni. A megoldást végül a megye május 9-i döntése hozta, amely Pest és Buda mintájára megengedte a szabad húsmérést, illetve a helyi szabályozást ott, ahol a jog a községé volt, vagy a földesúrtól bérelték azt. Ilyen esetben csak az accisát — egy-egy levágott állat utáni adót — kellett a helyhatóságnak meghatároznia. így május 13-án a két város vezetősége döntött a vágási díjak ügyében, s egyben határozatot hozott egy közös vágóhíd építésére is. 7 A bormérés kérdését nem volt ilyen könnyű rendezni. A szőlősgazdák már április 17-én sürgették a szabad bormérés jogát, amelyet az úrbéri viszonyok megszűntéről szóló törvény értelmében magától értetődőnek tartottak. De nemcsak követeltek, hanem cselekedtek is: először a város tulajdonában lévő Aranyhordó vendéglő árendása, majd rövidesen a püspökség jószágigazgatója tett panaszt a „tilalmas bormérések" elszaporodása, az ebből reájuk háramló károk miatt. A város küldöttséget menesztett Szentkirályi Mórichoz, az akkori első alispánhoz, hogy a teendőkre — elsősorban a szőlődézsma törvényben nem tisztázott kérdésére — nézve felvilágosítást nyerjen. Az alispánt azonban nem találták. A megyénél mások azt javasolták, hogy forduljanak felvilágosításért a minisztériumhoz. A kérdés rendezetlensége miatt onnan sem kaphattak más választ, mint azt, hogy „a bormérés változatlanul meg van szorítva". Püspökvác tanácsa ezért július 28-án a tilalom dobszóval történő meghirdetése és egyidejűleg komoly pénzbüntetések kivetése mellett döntött. 8 A tilalomnak nyilván kevés eredménye volt, mint ahogy nem sikerült megfékezni a püspöki erdőkben engedély nélkül folyó faizást, illetve fakitermelést sem. 9 2. AZ ORSZÁG TÖRVÉNYES ÁTALAKULÁSA ÉS VÁC 2.1. A KÉT VÁROSRÉSZ EGYESÍTÉSÉNEK GONDOLATA Az 1S48. évi pozsonyi törvények megadták az ország polgári átalakulásának kereteit. Az így kibontakozó fejlődés magától értetődően vetette fel az igényeket a legkülönbözőbb feudális maradványok felszámolására. Ezek zömében közvetlen gazdasági érdekeket érintettek, mint a váci szőlősgazdák igénye a szabad bormérés jogára. A feudalizmus felszámolásának és a polgári átalakulás véghezvitelének szándéka azonban kiterjedt az ország szinte minden életmegnyilvánulására. Vác ikervárosa számára ilyen kérdés volt az 1743 óta fennálló megosztottság a püspöki és káptalani városrész között. Az egyesítés gondolata érthetően vetődött fel tehát már a forradalom első heteiben. Az egyesítés gondolatát a két város tanácsának április 26-án tartott közös értekezletén Drágffy Sándor, Püspökvác tanácsosa indítványozta. Káptalanvác bírája, Serédy Károly — a jegyzőkönyvből megállapíthatóan egyetértett ugyan, de hangsúlyozta: ő maga nem dönthet. Másnap sietve elő is terjesztette a javaslatot Káptalanvác városának „a lakosság jelenlétében" tartott tanácsülésén. A jegyzőkönyv nem őrizte meg az ezt követő vita részleteit, de a döntést igen, amely szerint Káptalanvác belső és külső tanácsa és az összegyűlt lakosság „a 271
