Sápi Vilmos szerk.: Vác története II. (Studia Comitatensia 14. Szentendre, 1983)
oktatás, amelyet a város mindenkor támogatásra talált érdemesnek. A tanári létszám 18—20 fő között mozgott: zömük természetesen szerzetes volt, bár alkalmaztak külső tanerőket is. Míg az osztályok száma az alsóbb tagozaton évfolyamonként általában kettő volt, a felsőbb évfolyamokban csupán 1—1 osztályt alakítottak ki, sokszor irreálisan magas tanulói létszámmal. 225 A tanulók szociális összetétele nehezen nyomozható: Gyalay Mihály különböző számítások alapján jutott — 12 reprezentatív tanév adatai alapján — arra az eredményre, hogy a tanulók között mindössze 1,8% volt a munkás-, 2,3% a parasztszármazású. A hallgatók 41%-a alkalmazottak gyermekeiből tevődött ki, 36,8% volt kizsákmányolónak minősíthető, 12,8% pedig értelmiségi szülők gyermeke. 226 Ezek alakulásában természetesen csupán egy tényező volt a beíratási díj és a tandíj magasan megállapítottnak tűnő össszege: az előbbi egységesen 32 pengő volt, a katolikus tanulók tandíja a teljes tanévre 64, a nem katolikusoké viszont 80 pengő volt. Kevés diák élvezett tandíjmentességet, illetve -kedvezményt: az 1933—34-es tanévben pl. 27 tanuló volt tandíjmentes, félmentességet élvezett 23, 436-an viszont teljes tandíj fizetésére voltak kötelezve. Az természetesnék minősülhet, hogy a tanulók 80—90%-a katolikus volt a kegyesrendiek váci gimnáziumában: az 1935—36-os tanévben pl. 425 katolikus, 26 református, 13 evangélikus és 11 zsidó tanuló látogatta a gimnáziumot. 227 Bár a kegyesrendiek oktatási tevékenységét néhány modernnek tűnő kezdeményezés egészítette ki — sportkör, önképzőkör, cserkészcsapat, ifjúsági zenekar — az nem emelkedett a középfokú oktatást országos méretekben jellemző átlagok fölé. A Missziós Diákegyesület, a Calasancius önképzőkör a rend utánpótlását célzó törekvések eszköze lett — de maga az oktatás szintje, a tanárok felkészültsége sem állt arányban a kegyesrendiek oktatótevékenységéről hangoztatott és társadalmi méretűvé tett elismeréssel. Az, hogy Vác oktatásügyét szinte kizárólagosan a piarista gimnázium jelentette — megfelelője volt az egyház több szempontból érvényesített jelenlétének a városban. A város közművelődési állapotai a két háború között — amennyiben nem számolunk a Múzeum Egyesület tevékenységével — tipikusnak mondhatóak: mind politikai tartalmuk, mind megjelenési formái miatt. A város sem tett sokat egy jobb helyzet megteremtéséért, a polgármester egy megjegyzése 1944 J ből arra utalt, hogy nem ismerte fel még azt az összefüggést sem, amelyek egyes közművelődési intézmények és az idegenforgalom között fennáll. 228 6.2. A MŰEMLÉKEK Jelentős összeget fordított viszont a város egy politikai értelemben elkerülhetetlen vállalkozásra — a hősök emlékmüvének elkészítésére. Míg a szobrászművész — Cser Károly — 130 millió korona tiszteletdíjat kapott 1925-ben, 1930-ban a képviselő-testület közel 40 ezer pengőt szavazott meg a kivitelezés céljaira. 229 Jelentős részt vállalt a város a műemlékek restaurálásában — bár azok döntő többsége egyházi tulajdoniban volt. Teljes mértékben a város vállalta pl. a székesegyház egyik legnagyobb művészi értékének, Maulbertsch alkotásának restaurációs költségeit, nem hallgatva el azt a momentumot, hogy egyházi részről a freskót igen hosszú ideig megtekmthetetlenné tették. 230 A Kőkapu helyreállítási költségeinek egyharmadát is a város fedezte — a költségekből részt vállalt a kultusztárca és a Műemlékek Országos Bizottsága is. 231 465
