Sápi Vilmos szerk.: Vác története I. (Studia Comitatensia 13. Szentendre, 1983)

indult. A nemzeti iskolák helyi igazgatója rendelte el 1823-ban: „Hassanak oda, hogy a fiúk és leányok hatéves koruktól menjenek iskolába; aki jobb tehetségű, az előbb is mehet, de a gyengébbek is 12 éves korukig végezzék el az iskolában a tananyagot", vagyis a tanköteleseket iskolába járásra kell szorítani.

279 A városi tanács felhívta a szülőket 1836-ban: „...szorgalmatosan küldjék gyermekeiket az iskolába, főként azok buzdítassanak, akik maguk is iskola nélkül, együgyűségben és butaságban neveltettek föl, ezért gyermekeik oktatását elhanyagolni szokták .. ,".

280 Az egy-egy plébánia területén élő népesség a város összlakosságának a felét tette ki. Ennek ellenére a Felsővárosban, ahol a város iparos- és kereskedőrétege élt, lényegesen több gyerek járt iskolába, mint az Alsóvárosban, ahol a földművelő lakosság koncentrálódott. 1844-ben az arány 1:3 a Felsőváros javára.

281 A nemzeti iskola létszáma 1813—40 között 250—300 tanulóval állandónak mondható. Az osztályok átlaglétszáma igen magas. Az elemi iskolában 100—200 között mozgott, amíg a nemzeti iskolában 50—200 tanuló jutott egy-egy tanítóra?

2

'

1 Amíg a századforduló éveiben csak 27 tanuló járt a nemzeti iskola leányosztályába, addig 1840-ben már ИЗ.

283 A leányok tanítója mellett ekkor már segédtanító is működött. Az iskolaköteles népesség jelentős hányada hosszabb-rövidebb ideig látogatta az iskolát, de az ott előírt tananyagot alig sajátította el. A XVIII. és XIX. sz. fordulóján a segédtanítók a pályán képesítés nélkül, a gimnázium, esetleg a líceum elvégzése után nyertek alkalmazást. Rendszerint azok, akik nem választották a papi pályát, vagy nem kaptak állami hivatalt. Néhány évig tartó segédtanítói működés után jelentkezhettek a budai tanítóképzőbe. A segédtanítókat Kisvácon, illetve Alsóvárosban rendszerint a leányok tanítására alkalmazták. A tanítóképzőt (nonmaiskolát) végzett kezdő tanítók a nemzeti iskolákban a leányok tanítói lettek. Ha a nemzeti iskola fiúosztályában megüresedett egy tanítói állás, akkor a leányok tanítói közül választottak arra alkalmas személyt.

284 A főeleimben felmenő rendszert alkalmaztak 1830—40 között.

285 1850 után a tanítók egy-egy évfolyam oktatására specializálódtak. Az 1840-es évek első felének tanügyi állapotát az erőfeszítések ellenére is a gondok, valamint az egyre inkább erősödő társadalmi, gazdasági és politikai feszültségek, a megoldatlan kérdések egész sokasága jellemzi. Az iskolafelügyeletet ellátó Tajthy Ferenc kanonok 1842-ben írja a magisztrátusnak: „... A gondok egyik gyökere az, hogy kevés az iskola, ami van, az is kicsi és szűk ... mert az I. osztályosok tanterme a tanulók 180 fős létszámához képest igen kicsi ... elannyira kicsi, hogy székekkel egészen majd az ajtóig tömve vagyon, mégis 40, sokszor 50 gyermek is kínteleníttetik az órák alatt a fal mellett állni, amikor a tanító az írásban akarja tanítványait gyakorlani, akkor legalább felit a tanítványainak vagy az Oskolai udvarba, vagy pedig haza kínteleníttetik küldeni ... ennek sem én (?), sem a tanító nem oka, hanem a hely és az Oskola szűk volta."

286 Az alsóvárosi fiókiskolában még ennél is rosszabb a helyzet: „... renSetlen, sem kipadolva, sem szükséges szerekkel és más, a célszerű tanításhoz szükségkép megkívántató eszközökkel nints ellátva... A tanító... tudományos előkészületekkel egyáltaljában nem bír ... miután a fizetése is oly kevés: évi 20 forint és 10 mázsa gabona ... minden Oskolába járó gyermektül hetenkint egy váltó garast kér ... a szegény apák és anyák ... a garas végett gyerekeiket az oskolából ki fogják, és inkább hagyják a tudatlanságban felnőni .. J'

287 Az áldatlan állapotok tovább nem tarthatók. A városi tanács az alsóvárosi iskolát 1845/46-ban felépíttette.

288 A hit- és erkölcstan oktatásával nem csupán az uralkodó rend iránti feltét196