Sápi Vilmos szerk.: Vác története I. (Studia Comitatensia 13. Szentendre, 1983)
birodalomban szoros egységben működött. A mohamedán templomok között rangban kétfélét különböztettek meg; a templom (dzsámi) és az imaház (mecset). Dzsámit csak szultáni engedéllyel lehetett építeni, ott, ahol legalább 40 hivő élt és csak ebben lehetett elmondani az ünnepi pénteki nagy imát, a hutbét. A mecset szerényebb imahely, az előírt napi öt ima elvégzésére még imára hívó tornya (minaret) sem mindig volt. A mohamedán templomok közül Vácon két dzsámit: a Szultán Szulejmán és a Murtéza pasa dzsámit ismerjük. Ezenkívül a Kászim bej mecset és a Haszán vojvoda mecset működéséről tudunk. Evlia Cselebi 1663-ban ittjárva hét mecsetet látott, de ezeket ma már nem tudjuk azonosítani. A mohamedán egyházi szervezet vallási szolgálattevői, akik a dzsámik és mecsetek működését irányították, állami tisztviselők voltak. A vallási hivatalok betöltése — a helyi kádi előterjesztésére — a legfőbb vallási méltóság, az isztambuli Sejh ül Iszláms javaslatára történt. A váci vár szent dzsámija személyzetének 1565. október 22-ig terjedő illetmény elszámolásában: „Mevlana Mehemed hatib és imam, napi 16 akcse illetmény, de hivatala betöltésére képtelenné vált, arra Mevlana Isza budai kádi levele értelmében 1555. július 20-án Muszliheddin neveztetett ki. Meghalt s helyét Mevlana Szejjid Abdurrahman bin Szejjid Ali foglalta el. 1565. június 24-én, Mevlana Szemseddin váci kádi levele szerint lemondott és helyére 1565. október 22-én Szejjid Mehemed bin Szejjid Szinán került kinevezésre, illetménye a váci kikötő jövedelméből napi 10 akcse értékben fizetendő..." feljegyzések történtek. A váci dzsámikban a fenti „imam és hatib"-ok, kettős vallási méltóságot viseltek, mindegyikük egyszerre a mohamedán hitközség feje (imam), az általános papi teendők elvégzője és hatib — vagyis a pénteki nagy ünnepélyes istentisztelet imáját, a hutbét elmondó előimádkozó — volt. Az imám után a prédikátor (vaiz), előimádkozók (szulena v. hafiz), majd a lámpagyújtogatók (csiraktar), gyertyakezelők (sziradzsi), a templomszolga (kajjim) és az imára hívó (muezzin) a mohamedán templomok személyzetét egészítették ki. Az oszmán-török birodalomban a mohamedán hivők vallásos érzésből — és vallásos érzés nélkül is: vagyonmentés céljából — jótékony célú vallási alapítványokat (vakuf) létesíthettek. Ezek az alapítványok Vácott is megtalálhatók voltak. Főleg házingatlanok és boltok jövedelmét kötötték le mecsetek és iskolák fenntartására, azonban alapítványaik örökös kezelőjévé (mütevelli) saját magukat és gyermekeiket jelölték meg. A fenti állami illetményekből csak a Szultán Szulejmán és a Murtéza pasa dzsámi személyzete élt, mert a váci ismert két mecset, valamint a két fürdő és egy elemi iskola (mekteb) és egy Korán-iskola (medresze) helyi alapítványokból tartotta fenn magát. Vác mohamedán jellege a XVII. században még jobban megerősödhetett, és a budai törökség kulturális hatása még erősebben érződhetett. A mohamedán vallás államilag szervezett erőszakos behatolását és elterjedését egy keresztény püspöki székhely életében nyomon kísérhettük. Néhány évtized alatt az őslakosságot lecsökkentették, leszegényítették és vallása gyakorlását korlátozták. A török közigazgatási egységek részére kibocsátott szultáni törvénykönyvek, a kanunnamék a keresztény vallás gyakorlását erőszakos intézkedésekkel háttéribe szorítani rendelték. A keresztény templomokban nem volt szabad harangozni, hangosan énekelni, körmenetet tartani, nyilvános helyen tilos volt a Bibliát olvasni, a templom kapuját bezárni stb. Ezek az intézkedések mind a mohamedán vallás erőszakos államai intézkedésekkel való terjesztését szolgálták. Néhány váci török pribékről tudunk csupán, akik áttértek mohamedán vallásra, a többség félrehúzódva hite mellett kitartott. 47
