Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa. Második, bővített kiadás (Studia Comitatensia 12. Szentendre, 1983)

tetszett. Alig várta, hogy az enyéimet magára húzza. Ketté szerette volna vágni az én bő, ráncos szoknyámat, mert néki kettő lenne, ha egyet szétvágnánk. Egy farsangi bálra készítettem az első keményre vasalt, ráncos, fehér alsókat és teljes öltözetet. 4 éves volt. Igen riszálta a szoknyáit! El is szökött a faluba bemutatni, olyan boldog volt. Az általános iskolát nagy szorgalommal végezte végig. Ez mindent pótolt részemre. A tanulás mellett jött velem, a mezei munkákba is segített. Odahaza is mindenhez értett. Féltett engem nagyon. Nagyon szerette a szüleimet. Édesapámmal gyermeki barátságban élt. Ügy dédelgette őket, mint a bábujait. Gimnazista korában erősebb volt nálam. Szemrebbenés nélkül fürösztötte őket. Mosdatta, fésülte, viccel ütötte el gyöngeségüket. Etikém 1967-ben érettségizett. De ezt az én drága jó apám nem érte meg, három hónappal megelőzte halála. Etike is nagyon kesergett nagyapjáért, igen hiányzott az életéből; nagyot, és bölcset látott benne. Máig is kedves emlékei között őrzi szavait, létezését és megőrizte sok-sok jó tulajdonságát. Apám halála nagy megrázkódtatás volt számomra — hiszen ami- ^pj ket később leírok, mind tőle tanultam. 95. évében halt meg. 1967. március 7-én. Nem látszott rajta, hogy a halála előtt áll. — Betegségét sem vállalta, de én megéreztem. Előtte egy órával a szomszéd bácsi jött őt meglátogatni. Még énekelt neki valamilyen nótát. És szépen elbeszélgettek együtt. Körülbelül úgy három napig volt gyönge, ágyba kívánkozott. Nagyon féltem attól a naptól, hogy elvesztem őt. Szerettem volna az életét megnyújtani. Esküszöm, bármit adtam volna érte! Szegény anyám részére megváltás volt a halál, 10 évig beteg, de apám örökké mozgó lény volt. Ha olyan spicces állapotban volt élete sok-sok napjában, édesanyám mindig azzal fenyegette: — „megállj, megállj, ráfizetsz te erre ! Olyan halált ad az Isten néked büntetésül ezért a tettedért, hogy a családod is megkeserüli!" Sokszor kísért ez a gondolat: mi lesz, ha bekövetkezik? A csoportom új tagjai nálam voltak, ővelük is jól elbeszélgetett. Szerette a barátságot. Készültünk szereplésre. Még kedélyesen ő is kereste a régi dalokat az emlékezetében. Felemlítette még azt is, hogy semmi nem érdekli őt már az életben, csak az Etelkám lakodalmát szeretné megérni. Utána önként lefeküdne a deszkára; ő nem fél a haláltól. Aki született, annak halni is kell. (Neki volt egy bácsikája, az édesanyja nagybátyja, az megmondta mellik nap fog meghalni, az sem félt tőle. Saját maga lemosakodott, megborotválkozott, felöltözött és lefeküdt arra a helyre, ahol aztán fel is ravatalozták. Ezt sokat mesélte. A bácsikája szent életű ember volt. Nagyhéten az ételt nem fogyasztotta, csak 9 szem tisztabúzát, és egy pohár vizet naponta. Több mindent megjósolt előre. Nőtlen volt, azt is mondta, hogy a 63. évében hal meg. Bottyánban lakott. Sokat vezekelt, gyógyított imával mindenféle betegséget. Péntekeken is böjtölt. Szerdán és szombaton is csak egyszer étkezett. Akkor is csak zöldségfélét. Babinszky Jánosnak hívták.) 39