Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa. Második, bővített kiadás (Studia Comitatensia 12. Szentendre, 1983)

emberek. Napszám esetleg az uraságoknál volt, ott is igen keveset fizettek. Többet jelentett egy embernek 10 fillér akkor, mint ma 10 Ft. Ma forint annyi van, amennyit egy ember bír keresni és akar. Munkalehetőség annyi, amennyi tehetséget az ember ki tud fejteni magából. Ma akinek nincs pénze és épkézláb, az szégyelje magát! Koldusok Akinek a múltban nem volt pénze, az szánalomra méltó koldus volt. Volt is belőlük nagyon sok. Zártuk a kapukat, mert a kilincset adták át egymásnak. Ha be volt is zárva, ott állt, és addig énekelt, vagy imádkozott míg meg nem szánták és vetettek neki valamit. Emlékszem az egyik énekükre: 118. Máriabesnyő felé vezet egy gyalogút, Arra sétálgat egy világtalan koldus, Adjatok, adjatok amit Isten adott, Mert hogy ha nem adtok ti is megvakultok ! Van az asztalodon bőségesen kenyér, Adjál belőle, az ajtódnál szegény kér, Fáj a hasaim, korog, éhségébe morog, Ha nem adsz kenyeret, jussod legyen pokol ! örömkoszorú Abból a keserves munka gyümölcséből minden rendű, rangú ember kért. De az aratás vége ünnepélyes, hangulatos volt. Az uradalomban várták az aratók, hogy az örömkoszorút átadhassák az uraságnak, magának a bárónak vagy a grófnak, mert az egy kis lakomát rendezett a részükre. Búzakalász koszorú volt, papírrózsákkal és szalagokkal díszítve. Szalmafüzérekkel, fonásokkal, nagyon ügyes és kedves, kézzel alakított dolgokkal kedveskedtek az uraságnak. Aratás alatt ki-kilátogatott hozzájuk megtekinteni a munkát. Ez alkalmat is megragadták a férészesek, akik ügyesek és élelmesek voltak, 5—6 szál búzakalásszal átkötötték a karját, úgy üdvözölték, mint munkaadó gazdájukat. Az pedig megértette, és egy kis borravalót nyújtott át nekik. Sajnos ez ritkán fordult elő egyeseknél. Viszont volt olyan jóindulatú is, aki többször is így kedveskedett az embereknek. Aratás végén az aratógazdánál készítették el a koszorút, onnan vitték vasárnap délután az uraság kastélyába. Nótaszóval mentek az utcán, amerre az út vezetett. Ott azután az aratógazda üdvözölte elsőként a gazdát: Verítékes fáradsággal elértük már e napot, Learattuk, bekötöttük az életet, a magot, így köszöntve, üdvözölve koszorúnkat átadjuk, Uraságod jóságából kenyerünket megkapjuk. Ezt énekelték: 119. Már minálunk learatták az árpát, Pántlikába bekötötték a szárát, Hazafelé fújja a szél a kendőm, a kendőm, Nem tagadom, elhagyott a szeretőm. 200