Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa. Második, bővített kiadás (Studia Comitatensia 12. Szentendre, 1983)

tószárat, amelynek a vége fönn van a kocsin, felrakjuk az istrángot és kész. Szelídek voltak általában apám lovai. Addig törte őket és idomította, hogy kénytelenek voltak rendet tanulni. Én is mertem őket etetni, segítettem befogni, majd kifogni. Ügy tanított édesapám: — ,,Vigyázz fijam arra, hogy a ló fejjen tőled, mindig szójjál rájuk, ha közelükbe érsz. Ellenkezni, jáccani nem szabad velük, csak komojan mindig. Ha szóra hajló az állat, és jól végzi munkáját, meg lehet szeretni. Nagyon jól esik az nekik, sőt el is várják. A ló a ravaszkodását úgy fejezi ki, ha hátra vágja a fülét." Amikor lelapította hátra a fülét, azonnal szólt apám: „már konyít a bitang!" Betyár! — erős hangon rákiáltott, azonnal hegyezte a fülét. Elfelejtette a csín tevő gondolatát. Harapni, rúgni szokott, ha konyít a fülével. így belém nevelte az állatok magaviseletét és annak változásait. Megmondom most is, ha ránézek, ha valami baja van az állatnak, mert másképpen áll a szőre. Aratásra ki voltak a lovak tartva. Nagyon kellett őket etetni, hogy bírjanak nagy irammal hordani. Az aratást mindenki egyszerre végezte az egész községben. Kaszával rengeteget arattunk, 9 éves korom óta szedtem a markot. Ügy kifáradtam. Édesapám volt az aratóm. Vigyázott a rendre, ahogy vágta, hogy ne legyen kúszás. Mindig előre sietett, letette a kaszáját, jött segíteni pántlikát csavarni, össze-összetologatta a markokat is, alig bírtam átkarolni, ha dús volt a búza. Melegen sütött a nap, biztatott édesapám, vigasztalt, alig vártam a föld végét, hogy leüljek egy csöppet. Oly jól esett, ha jött egy csöpp felhő a napra. Meg akart az ember őrülni a hőségtől. Még a levegő is megállt, olykor egy csepp szél sem lengett, pedig milyen jó lett volna, szúrt az a száraz szalma. Ahol megkarcolt égett a testem. Levetkőződni annyira nem lehetett, hogy a testünkhöz érjen a szalma, mert esteiig véresre dörzsölte volna. Na aztán este, amikor mosakodtunk, a víz ahhoz a feldörzsölt lábhoz, kézhez ért, azt kifejezni nem lehet, milyen rossz érzés volt. Alig vártam, hogy ágyba kerüljek. Aratáskor a föld végén álltak a kocsihoz kötött lovak, mint a vásárban. Általában kocsival mentek aratni az emberek, mert sok poggyász volt, amit vinni kellett. Vízből sokat kellett hozni, mert abban a hőségben fogyott a víz. Kaparékot hozni kellett az állatoknak, mert akkor már fogytán volt a tavali szem. Dudvának hívták az összekapart kalászokat. Ezt nagyon szerették az állatok. Lovakkal mentek azért is, mert ha hazafelé jöttek a munkából, jólesett felülni a kocsira. Kipihente addig magát az ember, míg hazaért és otthon könnyebben etetett, dolgozott este. Bizony, mikor hazaért az ember, a sok dolog várta, meg a sok-sok éhes állat. A sertések az ólba bezárva, amik télire hízók lesznek. Jött haza a kanász. Elöl a kijáró csordás anyakoca a fiaival. Azt is el kellett látni. Utána az istálló következett, ahol az éhes borjak, tehenek várták a vacsorájukat. Fejesre készen álltak, mert pontos időre kellett a tejet szállítani a csarnokba. Utoljára maradt maga az ember. A vacsorával elkészült a gazdasszony és magát úgy futva rendbe tette, bizony 10 órára járt az idő, mire ágyba került. Reggel folytatta. Négykor riadó! Kezdeni, ahol este abbahagyta. Ez így tartott, míg el nem gépeltek. 195