Ikvai Nándor szerk.: Cegléd története (Studia Comitatensia 11. Szentendre, 1982)

IV. A kapitalizmus kora - 2. A város a jobbágyfelszabadulástól az első világháborúig (Kocsis Gyula)

között nagy vízállások (a „Déllő" és a „Puskaporos") voltak. A Széchenyi úttól északra a Vigadó a Lenin park és a Kölcsey lakótelep helyén az uradalomnak magtára, csőszháza állott, illetve szántóföldjei voltak. A városnak ez a képe az 1870-es évekig alig változott. 1856-ban felvetődött ugyan, hogy a Déllőt és a Puskaporost le kellene csapoltatni, de a megvalósítására még sokáig nem került sor. A Déllő vizét csak 1872-ben a fél várost keresztülszelő csatornán vezették el, a Puskaporos feltöltését viszont még 1890Ъеп is kérvényezte az a hat lakos, akinek a telkébe beleesett. Az uradalmi granárium és szántók megvásárlását 1875-ben határozta el a képviselő-testületi közgyűlés, de csak 1878-ra sikerült megegyezni a vételárban, 8444 forintban. Csak ezután lehetett a Vasút utcát (a későbbi Rákóczi utat) a niai szélességében megnyitni a forgalom számára.

88 Az akiokba való házépítést az uradalom és a tanács egyaránt tilalmazta a feudális korban. 1848 után ez a tilalom hatályát vesztette, erre gondolhatunk abból, hogy 1874-ben a tiltás szándéka nélkül puszta tényként említik, hogy az aklok között „pár százra mennek a szám nélküli házak". Ez a megjegyzés azt is tudatja, hogy a két övezet funkció szerinti szigorú zártsága már feloldódott, illetve az aklok feladatkörét a negyedtelkeseknél is már egyre inkább átveszik a kiosztott közlegelőn épült tanyák. Másrészről az aklok egy része tovább specializálódott, hiszen, mint a korábbiakból tudjuk, a sertéshizlalók az, akiokban épültek fel. A feladatkör térbeli elkülönülésének felszámolódása, az aklok beépítése azonban lassú folyamat volt. Még 1883-iban is elhagyott birkafejő helyeket („esztrengákat") adott el a tanács és csak az 1885-ben hozott rendelettel (5 éves határidőt szabva) tiltotta meg az akiokba való rakodást, amely a város belterületének egységesülését, az üzemszervezeti feladatok tanya és városi lakóház közötti megoszlását fejezte ki. A tanyával nem rendelkező gazdák terményeinek külön rakodókerteket, ún. „muszájkerteket" alakítottak ki a városszél több pontján.

89 A feudális kor falusias megjelenésű Ceglédje a századfordulóig sokat változott (22. sz. fénykép). Az 1867-es építkezési szabályrendelet előírta a falak, ajtók, ablakok legkisebb magasságát az épület minősége szerint, illetve meghatározta, hegy a városközpontban csak cserép-, vagy zsindelytetőt szabad építeni. Galgóczy e rendelet eredményeként értékelte, hogy „ ... a cserepes házak száma évről-évre jelentékenyen szaporodik. A házak többnyire magas, tiszta falazattal, nagy szabályos ablakokra, oszlopzatos folyosóval épülnek, s tetszetősök. Kivált a főbb utcák és a város közepe csinos derék házakat mutatnak, tágas udvarokkal s kertekkel." A századfordulóra a cserép- és zsindelytetős lakóházak száma meghaladta a háromezret (443, illetve 2575), de több mint 4000 (beleértve a tanyákat is) még zsúp- és nádtetős volt.

90 A falazat anyaga, az elkészítés módja lassabban változott. 1877-ben még iszinte kizárólag a szalmás vagy polyvás vályog volt a földszintes lakóházak építőanyaga. Ekkor már egyre inkább terjedt, hogy a vályogfalnak néhány sor téglából alapot is raktak, ennek ellenére 1900ban még csak 829 lakóépület ilyen, a teljesen téglából épült házak száma pedig 129 volt. Ugyanebben az esztendőben az alap nélküli vályogfalú házak száma, beleértve a tanyákat is, több mint 6000 volt. 1877-ben szalmás sárból, ún. „fecskerakásból" lakóépületet már alig építettek, inkább a gazdasági épületek készültek ebből az anyagból.

91 1900-ban a 7051 ceglédi lakóház között csak 9 egyemeletes és 1 kétemeletes épület volt.

92 Ebben az összegben a 2957 tanyai lakóház is benne van, amelynek mintegy kétharmadát a XIX. század utolsó évtizedében építették. .256