Ikvai Nándor szerk.: Cegléd története (Studia Comitatensia 11. Szentendre, 1982)
III. A város a középkorban és az újkor elején - 3. Cegléd mezőváros a XVIII. századbanés a XIX. század első felében (Novák László)
Külső településtartozékok A határhasználati rendszerből következően, mindenkor alapvető rendeltetése volt a határbeli üzernhelynek. Cegléd „klasszikus" településszerkezete abban nyilvánult meg a XVIII. században, hogy az egyes gazdáknak a lakóháziból és akolból álló belső fundusához szervesen kapcsolódott a mezeikert, a határbeli üzemhely (1—2. térkép). Pl. Sallai András gazdasági berendezkedése is 1757-ben jól bizonyítja ezt a településrendszert. Testamentumában rögzítették, hogy „Vagyon egy háza és kamarája", „Vagyon ide haza lévő aklánál № 2. Istállója, ugy a' kertnél is". 211 A mezeikertes-tanyás településrendszert 1770 után nem lehetett felszámolni, bármennyire is akarta az uradalom. Az 1786-os határfelmérés után azonban a nyomásos határhasználat bevezetésével a „klasszikus" mezeikertes települési szisztéma torzulást szenvedett. Mivel a fél- és egyfertály földdel rendelkező gazdák calcaturákra osztva kaphatták meg úrbéri járandóságukat, határbeli üzemközpont híján — sa város közelsége miatt — az aklok töltötték be a tanya rendeltetését. Az egy fertálynál nagyobb birtokkal rendelkező „földes gazdák" viszont nem lehettek meg tanya nélkül, mert akollal nem rendelkezhettek (elvben), s a házas portájuk pedig alkalmatlan volt gazdasági központ kiépítésére. Pedig, hogy — a régi gazdálkodási módnak megfelelően — mennyire szükség lett volna akolra is a tanyás gazdáknak, kiderül az uradalom ténymegállapításából is 1807-ben: „Sokan az Uraság híre nélkül, Tilalom ellen, a' Jobbágyok tsak azért, hogy légyen helyek, ahova Városban jővén marhájokat szállítsák, Istalojok Házaik mellett Udvaroknak szőke miatt nem lévén", ezért igyekeztek aklot szerezni a fertályosoktól, akik közül többen eladták az uraságtól ingyen kapott akolhelyeiket a tanyás gazdáknak. Az uradalom ezt nem tűrhette, s kibecsültette őket a szerzett tulajdonukból. 212 így — elvileg — lehetetlenné vált az, hogy az idős gazdák beköltözve a városba, ott tovább gazdálkodhassanak, a fiatalok pedig — elkülönülten — a tanyán éljenek és gazdálkodjanak. Ezért is történhetett meg, hogy a gyermektelen, idős gazdák elcserélték tanyaföldjüket fertályföldre, mert ott — annak kisebb volta miatt — könnyebben gazdálkodhattak, s az akol is megfelelő gazdasági központ volt számukra, s közelebb is esett lakóházukhoz, mint a határ távolabbi részén álló tanya. 213 A gyakorlatban — és általánosságban — kedvezőbb volt a helyzet, mert a házasságok, örökösödés, vásárlás stb. révén, nemcsak több lakóház, de akol, külön veteményeskert is egy-egy család kezére kerülhetett az évek során, s így — az elvi akadály ellenére — létrejöttek a hagyománynak megfelelő gazdálkodási és üzemszervezeti rendszerek. 214 A határbeli üzemhelyek eredetileg a külső akolkert funkciót töltötték be. A mezeikert, a tanya a szántóföldi gazdálkodásra alkalmas helyen létesült, ahol természetesen lehetett kisebb-nagyobb darab földet is kaszálni, és jószágot legeltetni. A tanyaudvarokon építették fel az istállókat, színeket, ólakat (juh és borjú számára), s egyéb gazdasági épületeket. A „szérűskertben" hordták össze a szalmát, szénát, töreket. Ezt a „szénás kertet" rendszerint árokkal, garágyával vették körbe. Az állatokra felügyelő, „hetesnek" fogadott béres 215 vagy a gazda fiai rendszerint az istálló „szalmásJ ketreczé"-ben, 216 vagy gunyhóban (pl. 1772-ben 500 mezei gunyhók voltak a határban 217 ), illetve külön álló kis szo-
