Ikvai Nándor szerk.: Gödöllőiek, szentendreiek. Művészettörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 10. Szentendre, 1982)

Szentendreiek - Losonci Miklós: Boromisza Tibor festői életműve

nát, akitői öt gyermeke született. Hatvanéves volt, amikor új életet kezdett, közel hatvanéves; öt családja és számtalan új képe született ezután a Sas-hegy környékén és Keszthelyen, ahol 1945 és 1953 között él, utolsó hét esztendejét tölti újra Szentendrén nagy körutazása után, mely élete volt. Keszthelyi és szentendrei évek Mikus Gyula rendezte Boromisza Tibor keszthelyi képkiállítását 1946 szeptemberében. Bár maradtak fenntartásai — a felszabadulás festői' megújulást jelentett számára. Igaz, hogy ezen a tárlaton egy-két balatoni mű mellett főleg régi hortobágyi sorozatát állította ki, de ez a ciklus a kritika tanúsága szerint még ekkor is az újdonság erejével hatott. Megjelent a „Keszthelyi Újság" 1946. november 24-i számában egy javaslat arról, hogy Kmetty János ötlete nyomán Keszthely adaptálja Boromisza Tibort az V. fizetési osztálynak megfelelő javadalmazással. A tervből: annyi valósult meg, hogy a festő egyszeri 250 forint segélyben részesült. Utána csönd övezi életét 1960. január 8-án bekövetkezett haláláig, de ez a csönd termő, már nem a tettvágy, hanem az elmélyült meditáció jellemzi, új képek permanenciája. A maga tehetségével és indíttatásaival: természetesen, de abban Csokonai, Petőfi és Csontváry társa, hogy igyekezett motívumait a számára adott teljes környezetben megtalálni Nagybányától, Kőröshegytől, Szentendrétől Hollókőig, Hortobágyig, Göcsejig. Rengeteget dolgozott, sokkal inkább az egész életműre, mint magára a képre összpontosított viharos gyorsaságú munkatempójában. Gellérthegy és a balatoni táj minden változatában összegyűlik festészetében, de nem marad ki Dévény, Nyitra, Érsekújvár sem, a Magyar Nemzeti Galériában őrzött Kerta mocsáj* sem, Göcsej jellegzetes része, melyet bravúrosan, szinte japán könnyedséggel idézett. Nagy utat tett meg, az élet sok réteget megjárta, megélt viharokat és békét, elviselte a küzdelmet és a magányt, de minden korszakából kép született ifjúkorától az alkonyatig. Mindent elfogadott, mindent összegyűjtött; szorgalommal, tapintattal. Kincsestáráiban együtt ring a trieszti kikötő az 1959-es rózsacsokorral, pentelei dombok a vonatos Szamosr-híddal, Pilisszentlászló, kispesti erdő, juhok, óbudai temető, kúthengert emelő munkások, Margitsziget este, Horány, rianás, Fenékpuszta; szinte az összes idő és a teljes hazai tér a mi XX. századunkban, mely az ő életművét illetően 1960-ig terjedt. A művészet egyetemes üzenetéből egy részt ő adott hírül, ezt tiszteljük benne, a saját küldetésére figyelő és azt megvalósító festőt. Nem volt óriás, csak művész, aki tehetségének felső fokán alkotott. Ez igazolja pályájának emberi becsületét, hiszen hiányok nélkül gazdálkodott energiáival. Az is felemelő, hogy a század első évtizedétől 1960-ig szinte minden magyar nemzeti tárlat szereplője volt, megszakítás nélkül dolgozott saját mértéke és iránya szerint. Ha a hazai táj festői térképét gyűjtenénk albumba, Boromiszai Tibor e képi krónika egyik főszereplője lenne, lehetne, hiszen nemcsak Nagybánya, Göcsej, Szentendre, Hortobágy és a Duna-tkanyar festője, hanem szemle vételezte művekkel a budai tájat, a Balatont s olyan specifikumokat is, mint a Sió dunai torkolata, mátai puszta, Solymár. Képzeletének tempójában buddhista figurát is rajzolt, továbbá tigrist, melyet szőnyeggé szőtt Guginé B. Margit és Gugi Mária. Ök segítettek a magyar rovásírásos szőnyeg elkészítésében, Jeney Írma Boromisza pásztorát és juhászát vitte át a szőnyeg felületére. Elmondhatjuk, hogy a kritika érdemben kísérte Boromisza Tibor munkásságát, nem túlzott 124