Ikvai Nándor szerk.: Gödöllőiek, szentendreiek. Művészettörténeti tanulmányok (Studia Comitatensia 10. Szentendre, 1982)

Szentendreiek - Hegyi Lóránd: Gondolatok Bartók zenéjének és Korniss festészetének szellemi kapcsolatáról

tekturális képi rendszerbe olyan szürreális, asszociatív hatású elemeket, pl. fotómontázst vagy naturálisan megfestett részleteket helyeznek, melyek megváltoztatják, kitágítják az elvont képi törvényeken alapuló konstrukciót és a művészek sajátos társadalmi valóságát is bevonják- a kép jelentéskörébe; nemegyszer direkt politikai tartalmakat is. A szentendrei „mikrokozmosz-kompozíciók" nem a nagyvárosi proletárélet motívumaiból, hanem a kisvárosi provinciális művészet jellegzetes valóságából táplálkoznak. Nem találjuk nyomát sem az érzelmes és hamis „parasztromantikának", sem a bárgyú és édeskés népieskedésnek, a nosztalgikus neoprimitivitásnak : Korniss kompozíciói szigorúan és feszesen felépített, merészen és tisztán megformált architekturális kompozíciók, melyek az egyetemes modern művészet kompozíciós módszereit egyesítik a sajátosan közép-kelet-európai provinciális művészet motívum világával. Ugyanez az alkotói program foglalkoztatja Komisst a háború utáni „második szentendrei korszakban", amikor motívumvilága kitágul, s olyan formák is betörnek képi világába, melyek még mélyebbről, még kevésbé kicsiszolt, artikulált tartományokból származnak. Korniss felfedezi magának a folklór mélyrétegét, azt a mélyréteget, melyben egyetemes és archetipikus jelentések fogalmazódnak meg. Ebben is Bartók szettemének megfelelő úton halad Korniss. „Bartók zenei anyanyelvének szavai a népzene legmélyebb rétegéből valók. Ö maga erősen hitt abban, hogy a világ minden népzenéje végső fokon néhány ősforrásra vezethető vissza, s amidőn nyelvezetét megteremtette, kimutathatóan ilyen »ős-zene« lehetősége lebegett szeme előtt" — írja Lendvai Ernő „Bartók dramaturgiája" című könyvében. Korniss 1945 és 1955 között festett műveinek egyik központi témája ennek az „ős-zenének" megfelelő, azzal egyenértékű „ős-képiség" ikeresése. Korniss ekkor végképp eltávolodik a folklór nemzeti hatásaitól, román, székely, magyar és szláv elemek egyaránt feltűnnek műveiben. Ekkor festett művei között sok olyannal találkozunk, melyeknek látszatra semmilyen kapcsolatuk nincs valamely nép művészetével, s mégis, alapvetően olyan tömörségűek, olyan feszes ritmusúak, ritmusképleteik olyan beszédesek, olyan „ősi" hatásúak, keménységük és zenei hatásuk olyannyira archetipikusnak érezhető, mint maguk a népművészeti ősformák. Ez valószínűleg abból a jelenségből magyarázható, amelyet — egyszerűség kedvéért — a folklór egyetemességének nevezhetünk. Arról van szó, hogy minden nép folklórja, annak mélyrétege tartalmaz bizonyos közös mozzanatokat, melyek részint a történelem „kollektív emlékezetének" lerakódásai, részint bizonyos magas kultúrák leszármazottjai. Ahogy Bartók írja: „Számolnunk kell azzal, hogy minden ma ismert európai népzene valamilyen műzene, jobban mondva népies műzene hatására keletkezett." Ha pedig ez így van, akkor a népzene nem a parasztság szellemi kincse csupán, hanem az egész kultúráé, s a parasztság — sajátos társadalmi helyzetéből adódó elzártsága, érintetlensége és közösségi életformája miatt — ennek a kultúrának első számú hordozója, formálója, alakítója. Az azonban, amit nemzedékről nemzedékre, kis változtatásokkal továbbad, egy hatalmas történelminkülturális örökség, melynek legtávolabbi gyökerei egészen történelem előtti kultúrákig nyúlnak vissza. Ahogy Hamvas Béla 1946-os Bartók-tanulmányában írja: „Bartók volt az egyetlen zeneköltő, aki tudta azt, amit senki rajta kívül nem tudott: a népzene nem az úgynevezett »nép-« (paraszt) alkotása, hanem a megszámlálhatatlan évszázadok óta felgyűlt ősi zenei világra való emlékezet, amelyet a nép őrzött meg. ... megőrizte a zenei ősképeket." Korniss festészetének másik alapvető programja ennek az ősképnek fel-