Ikvai Nándor szerk.: Fejezetek Pest megye történetéből I. (Studia Comitatensia 7. Szentendre, 1979)

Fegyó János: A ráckevei „Paraszt céh”

ben éppen ezek a kölcsönügyletek jelentették. Ezzel kapcsolatban két kérdés kíván magyarázatot; nevezetesen, hogy ez a funkció miért nem szerepel az alapítólevélben sem Ráckevén, sem Vácott, hogy a szervezeti szabályzatba miért nem vették fel, mely szervezeti szabályzatról érdemes megjegyezni, hogy tudomásunk szerint senki sem hagyta jóvá; valamint válaszolnunk kell arra a kérdésre is, hogy az alapítás után 5—6 évvel honnan volt a 200—220 fős társulatnak ennyi tőkésíthető pénze. Az első kérdésre talán elfogadható magyarázat, hogy a helyi plébános által alapított társaság tartózkodott a pénzügyieteket írásban is rögzíteni. A váci kapáscéh sem említi artikulusai között az ilyen irányú tevékenységét, arról csak a későbbi jegyzőkönyvek tanúskodnak. Mondhatnánk úgy is, hogy ezekben a körökben — váci püspök, helybeli plébános — nem szokás kamatos kölcsönökkel foglalkozni. No meg az sem elhanyagolható szempont, hogy az ilyen irányú tevékenység a felsőbb kormányszervek megértő támogatását sem bírta. Talán nem véletlen, hogy a ráckevei kölcsönökről külön számadást vezettek, mely öszszefüzött lapokat csak betétként helyezték a pénztárkönyvbe, ahonnan egyetlen mozdulattal kiemelhető volt; a soros számadásban mindössze a 20—40 Ft-os kölcsönöket rögzítették. A másik kérdésre, hogy honnan származott a tőke, biztos magyarázatot nem tudunk adni. A jegyző- és pénztárkönyvek nem említik, más forrásunk pedig pillanatnyilag nincs. Az viszont biztos, hogy a parasztcéh fejenként 50 krajcáros, egyszer fizetendő tagsági díjából a tőkeösszeg nem jött össze, nem úgy, mint Vácott, ahol az alapításkor számlált 264 fő 10 forintos tagsági díjat fizetett, s abból hamarabb összejöhetett a 2433 forintnyi tőke. Ráckevén más lehetett a helyzet. Vagy közadakozást rendeztek, vagy az egyház bocsátotta rendelkezésükre az összeget, esetleg maga a plébános. Természetesen ez az összeg a szélesebb körű hiteligények kielégítéséhez kevésnek bizonyult. A XIX. század végén elszaporodó pénzintézetek kölcsönügyleteivel és tőkeerejével a parasztcéh már nem versenyezhetett, így az 1880-as évektől kezdve ez a funkció elsorvadt, újabb kölcsön folyósításáról nem tudunk. Ez időtől kezdve a templomi szolgálat, a temetkezési segédlet válik alapvető funkcióvá mint gyakorlati tevékenység, s egyre erőteljesebben bontakozik ki a céhes külsőség,

12 középpontba állítva a ládakísérést és a céhbált, melynek sajátos szertartásrendje alakult ki. A céh életéről, tevékenységéről a viszonylag épségben fennmaradt jegyzőkönyv, a pénztárnaplók és az élő visszaemlékezés tudósít.

13 Az alapítólevél tanúsága szerint a céhnek tagja lehetett minden római katolikus „ember", aki felvételét kéri és elfogadja a céh célkitűzéseit. Ma már nehéz volna megállapítani, hogy az „ember" megjelölést milyen értelemben használták, mert az „embör" Ráckevén is férfit jelent, s a céhnek a valóságban csak a férfiak lehettek tagjai. Az alapítólevél tagsági díjról nem tesz említést, csupán a temetések alkalmával a fáklyák után fizetendő összegről szól, melyet tagoknak 10, kívülállóknak 25 krajcárban állapítottak meg. Nincs külön tudomásunk, hogy az alapítás évében a tagdíjon túl más öszszeget is szedtek volna. A tagsági díj az alapítás éveit követően 50 krajcár volt. 1906-ban az alsó korhatárt 16 évben állapították meg, s ez alkalommal a tagsági díjat is 1 koronára emelték. Ebben az évben további differenciálást valósítottak meg. Kimondták, hogy „Aki életének 40. dik évét túlhaladta, amiért a társaságunkat korábban igénybe nem vette, az nem egy, hanem öt korona tagsági díj mellett vétessék fel". 1907-ben új tarifát rögzít a jegyzőkönyv: pár 279