Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)
Szabó István–Szabó László: Az Ipoly-völgy népi társadalma
Meg télen hát behoztam ide a melegre a fognak valót (gereblye), elhasogattam, megcsinyáltam, úgyhogy tavaszon mán készen vót. És ez borzasztó nagy előny vót. No, mikor osztán onnan kimaradtam (a fatelepről), azért, mer akkor nagy kereset vót a mezőgazdasági szerszám. Úgyhogy akkor mán két tehén megin vót, főraktuk kocsira, aztán elvittük arra, Ipolyvece, Drégelypalánk, meg ehöz hasonlók, az orsókot, guzsalyokot, amit télen csinyáltunk. Akkor vót az a kenyérhiány, hogy húsz deka kenyeret kaptunk egy napra. Ott meg lisztet adtak érte. Úgyhogy nem szenvedtünk hiányt. A kenyérbe se egyáltalán. Három kiló lisztet szoktak adni egy gerebléér, négyet egy kaszáér." Sági András felesége télen bérben font és szőtt, s ezzel egészítette ki a család jövedelmét. Láthatjuk tehát, hogy a földművelés mellett az itteni parasztságnak vagyonra való tekintet nélkül legfeljebb más-más arányban földműveléstől különálló munkát kellett vállalni a napi megélhetés érdekében. Nem más ez még a földtulajdonosok esetében sem, mint arra kényszerülni, hogy napról napra éljenek, megragadják a filléreket, amelyekből ugyan sohasem lesznek komoly, földet érő pénzek, de megélhetést biztosítanak, s esetleg, kis szerencsével, az utódok számára is nyílik valamilyen elinduláshoz szükséges anyagi lehetőség. Hiszen csak a földből lehetetlen élni. És nemcsak a Sági András típusú volt zselléreknek, akik válogatás nélkül mindenfajta munkát vállalnak kis földjük mellett, s éjszaka szerszámnyeleket faragnak, s ezeket vásárokra hordják, néhány kg lisztért, hanem az olyanoknak is, akit Sági András selyemjobbágyoknak nevez. Akik azért selyem jobbágy ok, „mert tartalék nélkül voltak", s betakarítás után, mikor már több adósságot nem csinálhattak, hogy később is legyen hitelük, inkább eladták az egész termést, és ebből „ ... kifizették az adót, meg ilyen függő dolgaikat, és akkor megvették hetenként azt a 25 kiló búzát, amiből vót a kenyér, és újból hordták vissza a sajátjukat az állataiknak hitelbe". A legnagyobb gazdák (20 hold fölött) már a család számára tudtak kenyeret biztosítani, nem kellett ilyen mellékfoglalkozásból fedezni a napi, heti ennivalót, de ők meg nagyobb számú állataiknak voltak kénytelenek részes kaszálást vállalni, kölcsönöket felvenni, hogy árpát, zabot vegyenek. De hogy az ő napi ellátásukkal is baj volt, mutatja az, hogy ők is nemegyszer emelik ki, hogy az úrbéresség alkalmazottainak (szőlőpásztor, erdőpásztor, csősz, juhász, kanász, tehenes) azért volt jó dolguk, mert az úrbérességi tagoktól, az alkalmazóktól a béren kívül napi ellátást is kaptak. S hol az egyik, hol a másik volt köteles gondoskodni arról, hogy ezeknek az embereknek meglegyen az „enni-innya". 67 Ügy látszik tehát, hogy az Ipoly mentén ez meglehetősen komoly dolognak számított. Olyannyira, hogy még a falu igazán elitjéhez: az „alsó tízezerhez" tartozó tanítók is karácsonykor „ostyát hordtak" egészen a század 30-as éveiig, amelyért cserébe a lakosoktól pénzt és élelmiszeradományt (bab, kolbász, szalonna) kaptak. Pedig — mint ahogy Szatmári István nyugalmazott tanító, e kápsálási gyakorlat megszüntetője volt szíves elmondani — nekik az alkalmazó egyházi hatóságtól és a falutól évi rendes fizetésük és természetbeni járandóságaik voltak. S mégis igényt tartottak — éppen a terület általános szegénysége miatt — a javadalmaik ilyenfajta szaporítására is. 58 S hogyne lettek volna akkor még inkább kiszolgáltatva a mindennapok viszontagságainak a falvaknak azok a lakosai, akikről eddig nem esett szó, akik sem a jobbágyvilágban, sem a jobbágyfelszabadítás alkalmával nem rendelkeztek semmiféle földdel, s kik számára egyetlen vagyonuk: a munkaerejük volt. A vizsgálódásainkból kirekesztett — mert a falu társadalmához jövevény 468
