Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

U. Kerékgyártó Adrien: Részletek egy Ipoly menti magyar falucsoport viseletemlékeiből

Mindenszentekkor sötét ruhát ölt mindenki. Litániára feketébe öltöznek. Temetésre az idősebbek feketében vagy barnában jelennek meg. — A leányt fehérben, az asszonyokat lehetőleg jegyruhaban temetik el. A századfordulón a háziszőttes pamukos anyagot otthon a háznál — leggyakrabban a régi módi szerint — az asszonynép szabta ki és kézzel varrta meg. A varrógép feltűnése erősen befolyásolta a viseletet: a különböző ruhadarabokon alkalmazott mizlik (hajtásolások) könnyen elkészíthetők voltak. A varrónők szerepe pedig igen jelentős a régi módi szabásról a városi szabások elterjesztésében. Utóbb már csak a „tőzéseket" adták oda egy-egy ügyes kezű asszonynak, aki aztán leginkább a köténygallérokat, a pruszlikokat és a szoknyán a pléh feletti részt cifrázta színes cérnával varrt sorokkal — szerényebben vagy dúsabban — aszerint, ki hogyan fizetett érte. A nagy ünnepek, tánc, lakodalom szinte falusi divatbemutatónak számított (18. és 19. kép). Jól megnézték egymást. Ha egy módosabb öltözött fel cifrán, azt mondták rá: „van neki mibű". Ha szegényebb kiöltözött: „Nízd a nyomorúság kergetője ...". Ha lompos, elhanyagolt volt valamelyik asszony, hamar rámondták: „Az a mátoha. A kosz megeszi." Ha egy fiatal nő termetével vagy szoknyaállásával nem voltak kibékülve, hamar megjegyezték: „Űgy néz ki, mint egy lagzisfazék !" Az utolsó évtizedben mind többen kivetkőztek, még a korosodó asszonyok közül is. Ezt azonban a férjek nem mindig állták meg szó nélkül. Mikor vagy két év előtt az egyik tekintélyes gazda felesége állított be városi egybeszabott ruhában, a gazda végigmérte s kijelentette: „Nem megyek veled végig, még azt hiszik, a letkési cigányasszonnyal megyek!" Azóta már megbékült az új viselettel. Kelengye. Csak röviden megemlékezünk, hogy mit vitt a menyecske magával kelengyébe az öltöző ruháin kívül. A leány az itteni szokás szerint csak menyecskének ment a házhoz, ezért bútort, háztartási felszerelést nem is kapott. Az ágyat is az öregház adta még 1944-ben is. Az ágyneműt vitte a menyecske (20. kép). Egy jómódú lány kapott a 40-es években éppúgy, mint a század elején: 6 kiágyazó vánkust (libatollal töltve), 2 használatra való vánkust (libatollal töltve), 8—12 vánkushuzatot pamukos vászonból, majd gyócsból (mizlisen, varrással, vagyis a rövid élén a hajtásolás mellett még laposhímzéses sordísz is volt, hasonló a fehér pruszlikokra varrtakhoz); a 40-es évektől egy sor fehér és egy sor színes huzatot adtak; 2 dunnát, 2—2 hajával (az egyik kiágyazó volt), 1 derekaljat (mérete az ágy lapjával egyezett), takács szőtte fehér-piros csíkos hajjal, 1—2 ágyterítő abroszt (lepedőt) a derékalj leterítésére ; ez három széZből összeállított, hímzett volt, 1 trózsákot (szalmazsák), 6 lepedőt, amiből — ha zsák nélkül került az ágydeszkára a szalma — 3 durvább kendervászonból volt, 3 pedig pamukos vászonból; 1 ágyra való lefedő lepedő (amit a párnák fölé tettek) ; ez bótyi volt ; A háztartási vászonfélék közül kapott legalább : 3 kashó való abroszt (két széZből összevarrt, díszített), 6—12 hímes szakajtóruhát, 434