Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

U. Kerékgyártó Adrien: Részletek egy Ipoly menti magyar falucsoport viseletemlékeiből

vagy a tanító". Ez egyrészt arra utalt, hogy ők intézték az esküvővel kapcsolatos hivatalos funkciókat, másrészt arra, hogy a párválasztásba mások is beleszóltak. A legbiztosabb jel, hogy a fiatalok összekerülését illetően a családok közt már létrejött az egyezség — az volt, hogy „má mentek vásányi", vagyis jegyruhát venni. A menyasszony a vőlegénytől egész ruhára valót (szoknya és derékravalót), selyem fejkendőt és cipőt kapott. A ruhát a tölgyesiek hosszú éveken át az Ipolykeszin dolgozó, néma leány varrónővel varratták meg. A menyasszonyi ruha színe és szabása is változott a szóban levő periódusban, mégpedig aszerint, melyik család volt hagyománytartóbb. Nagy Jánosné 1914-ben fekete selem testálló ruhában esküdött. A saját megjegyzése szerint ez akkor már régi módinak számított. Ezt igazolja az a tény, hogy Molnár Mihályné már 1910-ben színesben esküdött. Édesanyja jómódú volt, és még csak nem is a jegybe kapott anyagból varratta meg az esküvői ruhát, hanem külön csináltatott neki: kékpiros virágos selem szoknyát, egyinget, zöld selem pruszlikot, s ehhez tették föl a koszorúfátylat. — A század 20-as éveiben tértek át a színes esküvői ruháról a fehérre (14. és 15. kép). Lakodalomkor éjfélkor a menyasszony koszorúban, fátyollal ment a vőfénnyel a menyasszony táncot járni. Aztán átfésülték és a legrégibb emlékezés szerint hajkontyára aranyos kontyot erősítettek, a századforduló után meg menyecske kendővel kikötötték a fejét. Az asszonyok viseletében az állapot, életkor szorosan összekapcsolódott öltözékük színével: a menyecskék, fiatalasszonyok lakodalomba vagy táncba a lányoknál felsorolt öltözethez fehér, krémszínű vagy tearózsás kikötős kendőt kötöttek. De míg a lányok egyszínű rózsaszín vagy cifra szoknyában jártak, a fiatalasszony piros-kék vagy zöld selyemben vagy ternóban. Egy menyecske kis-ünneplő öltözetének színösszeállítása pl. egy 1935ből való fénykép alapján: varrott, rövid ujjú ing, fehér selyempruszlik, égszín selyemszoknya, fekete selyemkötény, piros kasmír kikötőkendő, félcipő, patentharisnya ; és a nyakán gyöngysorok. Ahogy az évek haladtak és a gyermekek száma nőtt, a színek sötétedtek. Körülbelül 35 éves korukig járhattak színes selyemben és hűvösön bársonyban (paprikapiros, új piros, libazöld — 16. kép), aztán már barnában, és 50 éves kortól feketében illett járni és nem is selyemben, hanem klottban és szövetben. Az asszonyok az édesanyjuktól örökölt ruhafélét a legtöbbször tovább hordták, így felvették hűvös időben a test(hő)állót vagy a lebegőt; hidegben meg az ingre a petrezselymes kendőt, majd a kendőviselet letűnése után a vastag lebegőt, s erre került rá a tőtött kaca. Akinek kacaja nem volt, az belinder kendőbe bebujálkodott. Templomban, temetésre vagy más fontos alkalomra — amíg szokásban volt a kikötőkendő, a fölé, majd anélkül, de mindig — áll alá erősített kendőben mentek (17. kép). Az egyházi ünnepekhez elsősorban szíriben alkalmazkodott a női viselet. Minden hónap első vasárnapján a „szentséges misére" a fiatalok fehérbe öltöznek. (Szinte a mai napig is.) Adventben hajnali misére, „rorátéra" a lányok tiszta fehérben, a gyermektelen menyecskék „cifrában", fejükön a likacsos varrásos gyócs kendővel mentek. A fiatal, de gyermekes asszonyok színes fejkendőt kötöttek. Advent vasárnapjain nagymisére általában barnába öltöztek. Karácsony első napján a lányok színesben méhettek ; a menyecs432