Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

U. Kerékgyártó Adrien: Részletek egy Ipoly menti magyar falucsoport viseletemlékeiből

is van. Eleje-háta az oldalvarrásnál találkozik. iAz eleje záródása két felén a legtöbbször néhány hajtásolás fut a nyakbeszegéstől a lebegő aljáig. Kevéssel derékvonal alá ér a hossza. A hétköznapit körül és az elején görbe zsinór (mai elnevezés .szerint farkasfog), az ünneplő alját rakott csipke díszítette. Kétrészes (felső és alsó) ujja volt, ami vállnál lehetett simán bevarrott és sokszor dudogósra szabott. Szokásban volt, hogy a nyak szegése felett keskeny hímzett batisztfodrot kötöttek körül. Deréknál a köténnyel az alját legtöbbször bekötötték. (II. tábla.) A farkas kabátot a 30-as, 40-es években hozták be Vámosmikoláról, de később Kesziben is varrták. Mint mondták: uraskodtak vele a jómódúak. Télire való, flanell- vagy barhentbéléssel készített, testhez szabott szövet kabátféle volt. Háta ívelten szabott, hátul hullámos farokrésszel, 3—4 cm-es álló gallérral. Ezt is készítették elején betétes résszel. Az ujja dudogós volt. Általános divattá nem vált. (II. tábla.) A blúz viselete az 50-es években terjedt el. A fiatalok kaptak rá, de a középkorúak hűek maradtak a lebegőhöz és mint öregek, mai napig is viselik. A blúz szabása nagyjában megegyezik a lebegőévei; eltérés csupán annyi, hogy hajtásolás nemcsak az előrészen, mellen van, 'hanem a hátán is végigfut néhány sor; ezeket azonban csak derékig gépelik le, onnan szabadon szétterülnek. A háton végigfutó két mizZicsoport közt, derékmagasságban, madzagházba madzagot lehet fűzni, amivel derékhoz köthető a blúz hátrésze. Az ujja kétrészes. A nyakmegoldása nem kötött, a városi divatalakulás szerint variálható. A blúz a gyári vékonyabb textiláru bármelyikéből készülhet. {Néprajzi Múzeum, Itsz.: 74.207.6—7.) Női haj- és f e j v i s e 1 e t A brekacs eladósorban levő lányok hajviselete volt egészen a XX. század legelejéig. Az 1880-as években született öregasszonyok mind ezt a viseletet említik mint legrégibbet. Ehhez a hajat homlokközéptől fejtetőig elválasztották, két oldalról befonták kis fonatokba, majd a hátsó hajjal egyesítve a tarkótól nagy brekacsba, fonatba fonták keskeny hajkötő-szalaggal együtt, egészen a farig. A tarkón négyujjnyi széles nagyszombati hajkötővel tekerték át, amit a fonat végén sokszor nem is egyszerű csokorra, 'hanem duplára kötöttek meg. Ez volt a csatt. A brekacs végére keskenyebb szalag is kerülhetett. A nagyszombati szalag piros alapon kék-zöld virágos — keskenyebb, szélesebb — selyemszalag volt. Csak ezt a fajta díszes szövésű gyári szalagot nevezték így. Az öreg Molnár Mihályné szerint az ő lánykorában — 1895 táján — még mindnyájan ezt kötötték a hajukba, de mikor urasodtak, sima, egyszínűt vettek Esztergomban (5. kép). Az 1910-es évektől a háton lógó brekacsot már csak a 6—12 éves gyermeklányok viselték, a nagyobbak a három ágból fonott hajukat kontyba csavarták és hétköznap sok drót hajtűvel, vasárnap meg csont hajtűvel feltűzték. Az öregasszonyok édesanyjuk hajviseletét síwpétosnak mondják. Visszaemlékezésük szerint — kb. a századforduló idején — a homloktól a tarkóig kétfelé választott hajat a fül felett sodorták, majd pedig a kontyfa köré tekerték. Erre a kontyfás kontyra a fiatal menyecskék papírból kiszabott, színes selyemmel és aranycsipke sorokkal fedett, keményített kendervászonnal bélelt kontyot erősítettek. A felerősítés úgy történt, hogy a papírkontyhoz libatollszárat — ún. síp tojút — erősítettek és ezt szúrták a hajkontyba bele. A konty körül is széles nagyszombati szalagot vezettek, aminek a végei derékig lelógtak. Ha a gyermektelen menyecske a templomba készült, a díszes kontyot necces, tüangli (tüll416