Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)
U. Kerékgyártó Adrien: Részletek egy Ipoly menti magyar falucsoport viseletemlékeiből
szélei közé. Az elejére kerülő toldásszéleket nem varrták össze, ez adta a hasítékot. Ennek két oldalán egy-egy tenyérnyire a péntő ráneolatlan maradt, hogy a hason simán feküdjön. Alján felhajtásra szükség nem volt, mivel a péntő alsó szélére esett a vászon egyik szövött széle. A péntő bőségét nem szelekre mérték, hanem kétszer vették a két kinyújtott karjuk adta távolságot a vászon hoszszából. (Kb. 280—320 cm bő lett,) Özv. Dudás Nándorné Hegedűs Franciska (született 1891-ben) pontosan visszaemlékezik, hogy leánykorában, a századfordulón végig ráncolt pamukos kendervászon péníőben menték szőlőt nyitna, meg gyűjteni a rétre. Arra visszaemlékezik Baka József tanár is, hogy az 1920-as években még látott ipolyszalkaiakat fehérben szénát gyűjteni a bajtai határban. Ez tehát részben felső viselésre, illetve bizonyos munkákhoz szánt péntő lehetett. Hogy a vászonneműket egy családon belül — a mosás után — szétismerjék, jegyet varrtak bele, leggyakrabban keresztszemmel. Erre szükiség is volt, mert két fiatalasszony is lehetett egy-egy háznál. (Ennél több nemigen került össze.) Ez a jegy leggyakrabban piros fonallal kivarrt monogram volt, amit még néha kis színes virág vagy ágacska is kísért. (Lásd a Börzsöny Múzeum darabjain.) A pendelyviseletet az 50-es években a fiatalok csukott nadrágra cserélték fel, az idősebbek nyitottra. Alsószoknyák. A péntő fölé a múlt század 80-as éveiben puha moldony (gyapjúszövet) szoknyát vettek, aminek az alja széle zölddel, idősebbeknek feketével szegett és kékfestővel pléhelt volt. Ezt idővel felváltotta a fiataloknál a rózsaszín flanell alsószoknya, amit szintén zölddel szegtek. Hétköznapokon erre került a viseltes kapcsos kékfestő, kartonszoknya. Ünnepre már az 1910-es évektől 6—8 szél vékony sifonanyagból, vasalt alsószokra/ákat varrtak. Ennek anyagszélessége 70—80 cm. A vasalt szoknya alján mindig gyári hímzett csík futott körül, amit Tölgyesen varrásnak vagy csipkének neveztek. Keskeny derékpántba fogták a rakásokat; sokszor horgos kapoccsal erősítették a derekukra. A hossza kb. 50—60 cm volt. A hasi részen ezt is simán hagyták. Ünnepen a péntőre 3—4 darab vasalt szoknya is került egymás fölé. Visszaemlékezés szerint a hét község asszonyai, leányai a múlt század végén majd bokáig érő szoknyát viselték (2. kép), ami lassan mindjobban rövidült, s a 40-es, 50-es években a fiataloké lábszárközépig, az idősebbeké ma is ennél csak valamivel hosszabb. Természetesen éhhez alkalmazkodott az alsószoknya hossza is. Felső szoknyák. A felsőszoknyák legegyszerűbbike mángorolatlan, nem sűrű szövésű, kékfestő karton volt. Ezt Esztergomban vagy Léván szerezték be, mert Tölgyesen olyan üzlet a század első évtizedeiben nem volt, ahol ruhaanyagot vehettek volna. Volt olyan asszony, aki otthon festett vásznat köténynek, esetleg szoknyának valót is. Az ünneplő felsőszoknyák anyaga vékony, finom gyapjúszövet, úgynevezett terno, meg a minden színben kapható aranka szövet, majd a bársony és a 20— 30-as évektől a vastag virágos selyem; a viselet legutolsó hullámában a brokát selem. (Börzsöny Múzeum, ltsz.: 61.2.1—2.) — A kereskedelem ezt „paraszt brokát" elnevezéssel is illeti, melynek a leggyakrabban használt szürkés selyem láncfonalára két más színű vetülékkel — damasztkötéssel — nagy virágmintákat szőnek bele. A gyárak, illetve a kereskedelem a tájegységenkénti ízlést, ízlésalakulást mindig tekintetbe veszi. — Mivel régen is, meg a közelmúltban is igen sokba került ezeknek az anyagoknak métere, a kötény alá kerülő előrészt sokszor kartonból pótolták. Ha a szoknyát ráncolták, úgy, hogy egyőtözőhöz (szok409