Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

Halász Péter–Suda Vilmos: Népi építészet és lakáshasználat változása a Börzsöny vidékén

kezett sem a földdel, sem pedig az ól alatt összegyűlt trágyával. Hogy ez menynyire higiénikus megoldás volt, azt jól mutatja az a körülmény, hogy az iparszerű sertéstelepeiken most kezd elterjedni az állatok rácson való tartása, amikor a trágya és az allait szétválasztásával megszakad a „fertőzési lánc". Ahol a disznóól nagyon közel volt a házhoz, ott a nyári hónapokra kihelyezték a disznókat az udvar legtávolabbi részén fölépített, pontosabban elkerített, ún. nyári rajcsurba. A disznóól padlására berendezett baromfiólnak nagy előnye volt, hogy a téli (hónapokban alulról melegítette a tyúkokat. Ahol nem volt disznóól vagy valamilyen ok miatt a padlása nem volt megfelelő, ott készítettek külön baromfiólat. Ezek azonban már nem épített, még csak nem is összerótt, hanem formátlan, összetákolt létesítmények; inkább nyomorúságosak, mint hagyományosak. A pajták: A hagyományos parasztudvaron való elhelyezkedésükről a telek fejezetnél esett szó. Azt is említettük, hogy elsősorban azoknak a módosabb gazdáknak volt rá szükségük, akik a nagy menyiségű szénát nem tudták elhelyezni az istálló padlásán. A pajta tehát csaknem kizárólagosan télire való takarmány tárolására szolgált, ezenkívül csak a szecskavágót és néha a szekeret tartották benne. Csupán Diós Jenőről van némi emlékanyagunk arra vonatkozóan, hogy a múlt század derekán csépeltek is volna a pajtában. Ilyenkor a hosszabb ideig csépeletlen gabonát a pajtában tárolták, s a család férfitagjai itt töltötték az éjszakát. Amint .mondták: a gabonával háltak. Perőcsényben és Tésán ilyesmiről nem tudnak, ott a határiban levő szérűn tartották és csépelték ki a gafoonakéváket. A pajtának általában nem ástak alapot. A falát kőből és vályogtéglából készítették, de Diósjenőn emlékeznék rá, hogy a századfordulón még volt néhány kizárólag fából épített pajta. Ennek emlékét őrzik azok a jenéi pajták, amelyek kőfalúak ugyan, de a rövidebb oldalúikon levő, ablakszerű nyílást a rovatékba helyezett gerendákkal zárják le. Ennek fiók a neve és az a célja, hogy jobban szellőzzék a takarmány. A pajtáknak csak egy ajtajuk volt, tehát szekérrel nem lehetett rajtuk keresztülhajtani. Tetőszerkezetük legtöbbször csüngő szarufás, a századforduló után épülteké pedig német kötésű. Padlásuk nem volt és általában zsúppal vagy szalmával fedték őket (41. kép), csak az I. világháború után került cserép néhány rangosabb gazda pajtájára. Itt tartották tehát a szénát, az árpaszalmát és a péjvát. Hogy minél több takarmány férjen bele, a padlásgerendákra keresztben rudakat fektettek, s arra (hányták fel a szénát. Leginkább Perőcsényben figyelhető meg, hogy a több földdel és állattal rendelkező gazdák külön pévást készítettek a pelyva számára. Nem csináltak sok gondot a felépítésével, az oldala rendszerint fonott sövényből készült, a tetejére pedig — bogárhát formán — szalmát hánytak (42. kép). A szárazhelek: A négy faluban így neveznek minden, fedél alatt levő, de oldalfalak nélküli helyet. Rendszerint a ház vagy a pajta oldalához illesztették, de külön is állhatott (43. kép). A szárazheleknek sokféle rendeltetésük volt: szekérszín, éjjeli birkaszállás, tűzifatárolás, különböző gazdasági eszközök elhelyezése stb. Abban azonban megegyeztek, 'hogy rendkívül egyszerű felépítésűek voltak, bármikor könnyen szét tudták szedni, bogy áttegyék az udvar másik részére, ha az látszott célszerűbbnek. A kutak: Az I. világháború előtt csak nagyon kevés ház udvarán volt kút, az emberek az utcai kutakra jártak vízért. Csak a két világháború között sza351