Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

Ikvai Nándor: Földművelés az Ipoly és a Börzsöny között

ban (61. kép) hordták ki a föld szélén álló szekérbe. Ha nem volt puszta föld a tábla mellett, kivágtak előre két-három sort és azon jöttek be a szekérrel, a szedés ütemében. Odahaza a nyárikonyhában, kamrában magasra halmozták, és esténként (egy vagy több este) megfosztották. A szomszédokat, rokonokat, legény- és leánypajtásokat hívtak fosztani, ami az esti szórakozások egyike is volt egyben. Már hetekkel előbb a találkozások, beszélgetések témája volt, ki mikor tör, mikor foszt. Igazodtak egymáshoz. Sötétedés után i(esti etetés befejeztével) összegyűltek öten, tízen, húszan és vidám beszélgetés, néha nótázgatás közepette ment a munka. Egymást bekenték a fiatalok észrevétlen fekete üszöggel, teleszórták a lányok haját a kukorica bajuszával. Azt mondták, aki piros csövet talál, az már mehet is haza. Néhány ügyesebb férfi koszorút font a csövön hagyott 2—6 levél összefogásával és háromágú fonásával. A legények néha tréfából a két végén kezdték fonni a koszorút és 10 métereset is fontak, négyen sem tudták felvinni a padlásra. A koszorúkat a fákra, padlásgerendákra akasztották, ahol jól kiszáradt. A letépett csöveket fiikasban hordták a padlásra és ott szétöntögették. Nem lehetett csomóban hagyni, mert gyorsan megpenészedett. Ä fosztás 10—11 óráig tartott. Ha nem végeztek, folytatták másnap. Gyúrott pogácsát, bort, gyümölcsöt kínáltak a háziak a /osztóknak. A kukorica tárolására csak az utóbbi 10—15 évben épült néhány helyen kukoricagóré, lécekből (76. kép). A földön maradt kukoricaszárat a törés után minél hamarabb levágták kopott kapával, tövetővel, hogy a levelek le ne hulljanak, el ne öregedjen, szívesebben egye az állat. A levágott szárat a csépléskor megmaradt (félretett) szalmakötelekbe kötötték és egymásnak döntve fölállítgatták (szárkúp). Ahogy lehetett, vendégoldalas szekereken hazahordták. A portán a kazlaknak, kerítésnek, pajtaoldalnak döntve, esetleg ismét szár kúpokba rakva tartották, fogyasztották (67. kép). Nagyon jó takarmánypótló volt. Ha nem volt nagyon fás, száraz, szecskát is csináltak belőle. Éjszakára az állatok elé egy-egy kéve szart dobtak, amit reggelre fényesre lerágtak, csak a kemény szára maradt meg. Ezt újra kévébe kötötték és az udvar sarkában állt, amíg gyújtósként, tüzelőként felhasználták. A lerágott szárat kóró, koré, (izik, szárizik, Ipolytölgyes és a déli falvak) általában eltüzelték.

156 Kukoricát kézzel morzsolták. A csőről egy már lemorzsolt csutkával (tuska, tusa; a délebbi falvakban turzsík) dörzsölték, morzsolták le a szemeket. Altalános volt, hogy a kis széken ülve, a rövidebb oldalába vert régi késpengén is morzsoltak, amikor a szék elé tett fiikasba potyogott a szem. A száraz csöveket könnyen lehetet morzsolni. A második világháború előtti években jött divatba kézihajtós morzsoló a nagygazdáknál. Ma sincs sok belőle. A kukoricát főleg a hízó, valamint az aprójószág (liba-, kacsatömés) fogyasztotta. A szűkös időkben több kukoricaételt is ettek. Kukoricalisztből tejjel, vízzel kikeverve kását főztek, amit hagymás lével leöntve vagy cukorral fogyasztottak. Ugyanennek sütött formája is ismert. A köztesként vetett babot kukoricatörés előtt szedték össze szárral együtt. Otthon az eresz alatt vagy a pajtában ponyvára rakva száradt. Amikor jó zörgős lett, bottal, mosósuíckal, cséppel kiverték (54. kép) és ezt követően kiszelelték. Fonott szájas vékában, fükasban, szakajtókban, rossz cserépfazekakban tartották (fajtánként különválogatva) a padláson (58., 63. kép). A szárat az állatok elé dobták éjszakára. Egyidőben napraforgót (tányérrózsa) is termesztettek, többnyire kukorica-, krumpliföldek szélén vagy végén. Együtt művelték a főterménnyel. Késsel levagdosták a fejét és a kukoricával együtt hordták haza. Száradt egy hetet az 199