Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)

Ikvai Nándor: Földművelés az Ipoly és a Börzsöny között

A szalmát a nyomtatásnál, járgányos cséplésnél, de még legutóbbi időkben a gépi cséplésnél is (elevátor hiányában) kézzel rakták kazalba. A péva vagy a kazal alá, valamelyik sarkába került régebben, de az állathizlalás időszakában mindenütt valami fedett helyre (szinyál, pévás, ha nem volt pajta, 66— 69. kép) rakták, mint értékes takarmányt. Répaszelettel, korpával stb. etették. A pévás színek, a maguk egyszerűségében a kezdetleges oszlopos-vázas építkezés, pacsitfonású technikák emlékét őrizték meg (68. kép). A szalmát a géptől két, kb. 3 méteres, hegyes végű, 5—8 cm vastag rúddal hordták a „kazal alá", aminek petrencehordó rúd (Csáb petrencéző) volt a neve. A kazalra nagy, hosszú nyelű, háromágú (toldott ágú, 73. kép) favillával adogatták fel egymásnak. Amikor a kazal már magas volt, létrán mentek fel a derekáig vagy feljebb, és így nyújtották fel a szalmát (néha szénát is hasonlóan rakták).

154 A kazalrakás mesterség volt. Mindössze öt-hat ember tudott kazlat rakni egy faluban. Közülük hívtak kazalmestert, hogy az irányítsa a munkát. Ügy kellett rakni, hogy be ne ázzon, a szél meg ne kezdje, fel ne döntse, formás, szép legyen, dísze az udvarnak, határnak (70. kép). A falubeliek a formájáról megmondták, ki rakta. Metszete tojás alakú volt; keskenyen indult, szélesedett és hegyesen végződött, így nem ázott be, ha erősen összeülepedett, akkor sem. A hosszas (téglalap alapú) kazal két végén (hogy erősen álljon és szép legyen) szalmából szarvakat hajtottak. Egy nagy villányi (hatalmas öl) szalmát a közepén kettéhajtottak, és a hajtással kifelé (mint a téglákat) rakták ki a kazal négy szélét és félmagasságtól a közepét is. A kész kazalt hosszú nyelű gereblyével lehúzták (megfésülték). Széljárta helyeken 3—4 méteres, drótra kötött nagy fákkal (husángokkal) leszorították, a kazal hosszában párosával rakva őket másfél-két méterenként. Először a szerte széjjel maradt és a kazalról legereblyelt szalmát használták el. Később szalmahúzó horoggal (74. kép) húzták a kazalból a szalmát. Ha nagyon elszedték az alját, időnként egyenesre metszették a kazlat szénavágóval (75. kép) vagy rossz kaszapengével. A tetején kezdték és mindig csak egy keveset vágtak le, amíg a földig nem értek. Ezt követően ismét horoggal húzták a szalmát és így tovább. Kapások betakarítása A szántóföldi termelés utolsó fél századában, a nagyon jelentős hányadot kitevő kapások betakarítása jelentősen meghosszabbította a földműves ember gazdasági évének befejezését. Az utóbbi száz esztendőben a szántóterület mintegy egyharmadát foglalták el a kapásnövények. Ez valamivel kevesebb, mint az ország egyes területein. Magyarázata, hogy cukorrépatermesztés nincs, a kukorica, burgonya sem annyira jelentős, elsősorban a háztartás igényeit (konyha, vágósertés) hivatott kielégíteni. Mindezeken felül elég nagy a vadkár, ami nem kedvezett a nagyob mértékű meghonosodásnak. A takarmánynövények, az istállózó állattartás a jellemzőbb a gabonatermesztés mellett az utóbbi fél évszázadban. A krumplit (kumpér, krumpli) szeptember végén, október elején kapával szedték fel (fciástuk).

155 A csirkáztatott újkrumplit (amikor már galambtojás nagyságú) kezdik már aratás előtt kapargatni; meglopják a fészket, az egyik fele alól kiszedik a krumplit, a konyhára. Ha eladásra szánják, akkor egy öszszefüggő darabot teljes egészében kiásnak. Fonott kosarakban (fiikas, kerekkas, 62. kép) szedték össze a földön és zsákokba öntözték, így hordták haza szekéren. 197