Ikvai Nándor szerk.: Börzsöny néprajza (Studia Comitatensia 5. Szentendre, 1977)
Kocsis Gyula–Nagy Varga Vera: Perőcsény és Vámosmikola állattartása
lehetősen nagyarányú marhakereskedelemben. 15 A piacra termelés módszereit kutatva azonban nem gondolhatunk az Alföldről jól ismert extenzív tartásra, mivel ezt több körülmény nem tette lehetővé. Elsőként a földrajzi környezetet kell említenünk. A határ jóval kisebb területű, mint a legtöbb alföldi településé. A művelt határ különböző pontjain szétszórt, kisebb-nagyobb darab földekből álló legelő területe meglehetősen kevés. 16 (3. kép.) A községek határának jelentős részét borító erdő nyáron alkalmas ugyan legeltetésre, de télen nem hasznosítható. Az állatállomány kiteleléséhez nem áll rendelkezésre elegendő száraztakarmány, mert a rét is kevés, különösen Perőcsényben. 17 Ezenkívül a réteket az Ipoly kiöntései és a nyári záporok gyakran használhatatlanná tették. A földrajzi körülményekkel együtt társadalmi, gazdasági körülmények is hatottak. A községek határában található erdő teljes egészében, és a rétek nagy része az Esterházy család ipolypásztói uradalmának állományába tartozott. 18 A községek birtokában tehát nem volt legeltetésre, makkoltatásra alkalmas erdő, ezért egyegy erdőrészt munkával vagy pénzzel béreltek ki, váltottak meg. 19 A legelő szűkösségéről már korábban szó esett. A XIX. század második felében a legelőterület tovább csökkent. Perőcsényben 1862-ben történt a tagosítás, ekkor a „ ... legelők bizonyos használható része a nép kívánságára kinek kinek... ki osztatott". 20 Mikola község pedig megegyezett az uradalommal, hogy a korábban csupán „elszórt darabokban levő úrbéri legelőt egy vonalban, szükség esetén földekben is ..." megkapják. Ennek fejében a legelőjárandóság egy részéről lemondtak. 21 Az idézett adatokból nyilvánvaló, hogy a legelők „használható részének" sorsa a feltöretés, a szántóföldi művelésbe való bekapcsolás. A réteket az uradalom nem adta bérbe (az alkalmas helyen levő úrbéres réteket pedig már ekkor szintén szántani kezdték) 22 , ezért a hiányzó takarmánymennyiséget valószínűleg részes kaszálással, illetve vetett takarmánnyal pótolták. A vetett takarmány korai elterjedésére a parasztgazdaságokban csak közvetett, de sokatmondó bizonyítékaink vannak. 1826-ban a perőcsényi református egyház szilváskertjében lucernavetés van. 23 A mikolai uradalom Galgóczi által leírt 10 éves vetésforgójában 6 éven keresztül lucernavetés van. 24 Mindezeknél nyomósabb érv azonban a Hont vármegye 1842. évi közgyűlésén elfogadott, a „népnevelésről" szóló határozatnak azon pontja, amely szerint „ ... a fi gyermekeknek utolsó évökbe magyaráztassanak az Űrbéri s Rendőrségi törvény fő fejezete, s a gazdaság némelly alapfejezete nevezetessen a lóhere tenyésztés . . ." 25 Mindezek alapján intenzív, istállózó nagyállattartást kell feltételeznünk már a XIX. század közepén 26 is. A heverőállomány minimális volt, nem is ez képezte a kereskedelmi forgalom zömét. Sokkal inkább arra kell gondolnunk (a későbbi gyakorlat is valószínűsíti), hogy a betanított, egy-két éven át használt, majd föl javított állatokkal kereskedtek. A századfordulóig általános volt az a gyakorlat, hogy az alföldi részeken viszonylag olcsón vásárolt állatokat betanították, rövid ideig használták saját gazdaságukban, majd haszonnal adták el az északabbra fekvő területek lakosságának. II. A gyűjtés során meghallgatott visszaemlékezésekből napjainkban már a századfordulónál korábbi gazdálkodás nem rekonstruálható. Körülbelül ez az az idő, amikorra a XIX. századi gazdasági-technikai változások is kiteljesednek, beérnek területünkön. A jobbágykorszak egész- és féltelkeseiből véglegesen ki102
