Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)

olyan, mint ő, ment volna vele a bálokba, na meg a vásárokba, búcsúba. Szegény anyám azért haragudott a legjobban, hogy örök menő volt. Édesanyám nem ment vele, vitt engem. Jó lovai voltak mindig, ment velük vasár- és ünnepnap kirándulni. Sok barátja volt neki, az egész környékben. Minden községben ismerték, vásárokon vagy más úton ismerkedett meg velük. Vendégszerető volt, szerette a vendégeket, de ő is szeretett menni. Katona barátja is rengeteg volt. Olyan nagy volt a kapcsolat közöttük, hogy sok testvér példát vehetett volna róluk. Még most is sokan tartják velem a barátságot, az utódok. Bizony édesanyám állandó készenlétben állt. Kislány voltam, de jól emlékszem, becsavart a gubába, beültetett a kocsi fenekére, ő is gubát vett magára, felült a kocsira. A lovai már érezték az út következményét. Idegesen kaparták lábukkal a földet. Megfogta a gyeplőt, prüszszentettek a lovak, — »Na, Jézus segíts!" — arra már mentek is. Bánatos arccal becsukta utánuk jó anyám a kaput. Nagylány koromban is kellett vele mennem. De sokat sírtam, mert nem sietett haza! Elment az ötödik, hatodik faluba és visszafelé minden községben megállt, úgy a barátainál, mint a kocsmánál. A lovakat nem is kellett irányítani a kocsma felé, jobban tudták, mint bárki más. Nagyon sokszor előfordult, hogy ha spiccesen jött haza s elszundított a kocsin, hazajöttek a lovak minden irányítás nélkül. Sőt még az volt a mulatságos, ha a barátokkal kocsmába jött össze, elszórakozott, én nem voltam vele, hogy vigyázzak a lovakra, azok is megunták a várakozást, megfáztak, elindultak szépen hazafelé. Otthagyták a gazdájukat. Édesanyám azt vette észre, hogy a lovak a kapunál bebocsájtásra várnak. Beengedé őket, odaálltak a megszokott helyükre. Kifogta, beengedte az istállóba, adott nékik enni. Édesapámat pedig valamelyik barátja hozta haza. Bármerre ment, a fegyverét a nadrágszárba tette. Ha későn jött haza, — ezt már előre kiszámította — útközben ejtett valami vadat. Első elemibe jártam, amikor a következő történt velem. A magyalosi pusztán voltunk vasárnap búcsúba a nagybátyjánál. Orvvadászok Onnan is késő éjféli órákban jöttünk haza. Nekem megágyazott a kocsi fenekére takarmánnyal, betakart a bundával és nekivágott az éjszakának. Erdőkön keresztül jöttünk, nagyon féltem, ő nem. Jött a vihar, villámlott, neki ez semmit nem jelentett, élvezte. Mosolyogva mondta: — „Oda se Julkám! utasnak ha esik, ha fúj menni kell." Valaki látta mikor értünk haza, vagy az is lehet, hogy a csendőrök. Másnap az iskolába feljöttek a csendőrök, a tanító úrnak jelentették, hogy velem akarnak beszélni, a tanító meg is engedte. Azt kérdezték tőlem hogy hol jártunk az éjszaka. Én elmondtam, hogy hol. Folytatták, hogy mit lőtt apám, amikor jöttünk haza. Én nem tudtam megmondani, mert nem lőtt akkor semmit. A vihar végett jöttünk nyugodtan. Annyira faggattak, mindennel fenyegettek, hogy egész belebetegedtem. 7 éves voltam, mégis elvittek a községházához. Remegtem a félelemtől, de csak faggattak. Már a végén elvállaltam mindent, mert féltem tőlük. írták a jegyzőkönyvet: — „Ugye, hogy lőtt apád szarvast?" Oly szigorral nézett rám, hogy sírva rámondtam az igent. — „Amikor meglőtte, téged ültetett rá a kocsin." — Igen — rámondtam az igent. Nagy elkeseredésemben sírtam nagyon. Nem volt 69