Vankóné Dudás Juli: Falum, Galgamácsa (Studia Comitatensia 4. Szentendre, 1976)

legmesszebbmenőkig szívesen segített. El is várta, hogy viszonozzák is, bármilyen módon. Ha másképpen nem, szép szóval. Ezt szinte megkövetelte. Határozott volt, nem törődött senki véleményével, nem volt szégyenérzete egyáltalán. Ami neki tetszett, azt valóra is váltotta, bármilyen áron. Többször említettem már, hogy nagyon szeretett és értem mindent megtett. De az elhatározásáról én sem tudtam lebeszélni, sem kéréssel, sem könyörgéssel, de még sírással sem. Csodálatos volt az értelme, még kilencvenötödik évében is. Nyugodtan mondotta nékem akkor is: — „Julkám megettem kenyerem javát. Én nem éltem hiába, nekem hegyen-völgyön lakodalom volt. Nyugodtan halok meg. Bár már itt lenne értem! Minek az élet az embernek, ha gyarló? Addig szép az élet, míg bír dolgozni valaki!" A nagy gyalogló Végtelen fürge volt, jól tudott menni, gyalogolni, nyakába akasztá szőrtarisznyáját, vette a kamós botyikáját és ment, ment. Sok szekérre szégyent hozott, mert lehagyta az úton őket. Apósom emlegette, hogy a mi esküvőnkre elmentek a szomszéd községbe vágót keresni. Apósom ötvennégy éves volt, apám hetven. Meg is vették Püspökhatvanban az üszőt, vagyis egy fiatal másfél éves szarvasmarhát. Mivel a vonat csak délután jött Galgamácsa felé, elindultak gyalog, 15 km távolságból. Ez délelőtt 10 órakor volt. Sok volt a munka idehaza lakodalom előtt, sietni kellett vissza. 5 km-ig jött vele az apósom, de tovább nem bírta, leült és megvárta a vonatot. Ö meg már délben idehaza volt. Még nyolcvanöt éves korában is gyalog ment Máriabesnyőre búcsúba. Én is bosszankodtam miatta, hogy valahol ottmarad és menni kell érte. De nem lehetett lebeszélni, őneki menni kellett. Elindult hajnali 4 órakor, 50 km oda-vissza az út. Délután 4 órára idehaza volt. Nyakában a sok mézeskalács-olvasó. Mosolyogva érkezett. Nem is várta, hogy kérdezem, hogy járta meg az utat, kérdés nélkül mondta: — ,,Mikor odaértem, kifáradt a deres, de amikor megáldoztam, mintha újjá születtem volna. Délután jöttek szólni a fiatalok — Feri bácsi jöjjön haza vonattal, 2 órakor indul. — Csak menjetek fiaim, azt nektek készítették; köszönöm a figyelmeteket, én gyalog járom a búcsút." Még az akkori esperesre is szégyent hozott. Nagy búcsú ment tőlünk mint általában, de az esperest kocsival vitték a búcsú után. Az is idős volt már, de apám úgy 20 évvel több lehetett. Kiabált neki — „Feri bácsi jöjjön, üljön fel a kocsira, mi idősek vagyunk már!" Nem volt hajlandó, mert „a búcsú nem a kényelem strandja". így kénytelen volt lejönni az atya is és gyalog megtenni az utat. 85 éves korában bármilyen magas diófára fölment még diót leverni. Egy szemet ott nem hagyott, akármellik nyúlt ágán volt. Ott őrjöngtem a fa alatt érte, de le nem jött volna a fáról! Ügy mászta a fát, mint a mókus! Mosolygott, ha féltettem őt. — „Estem én már többször le a fáról, de talpra, mint a macska! — ezt is tudni kell ám!" Tudott is mindent ! Kezébe illett minden munka. Nagy fogásai voltak, égett a munka a kezében. Nem szeretett semmit elkapkodni. Az állatokat Nagyon szerette az állatokat, megbűvölte őket. Felelősnek érezte megbűvölte magát értük, ezért igen gondosan kezelte őket. 66